A minap egy sérült fülesbaglyot hoztak be állatotthonunkba, aki egy drótba gabalyodott bele, nem tudott elrepülni, így könnyedén (persze vastag munkáskesztyűben) meg lehetett fogni. Nagy veszélyben volt, hiszen ha egy lomha homo sapiens meg tudta fogni, akkor ez egy kutyának vagy macskának gyerekjáték lett volna.

A kesztyűre pedig azért volt szükség, hiszen hatalmas karmai és erős csőre van, így komoly sérülést is tudott volna okozni.

A mi Otusunk egy éjszakát töltött nálunk megfigyelés céljából. Mint kiderült, azon kívül, hogy a tollazatába több bogáncs is belegabalyodott, szerencsére nem volt semmilyen baja. A szárnya nem sérült, csonttörése nem volt, így dr. Déri Jánossal, a Madárkórház vezető állatorvosával való konzultációt követően szabadon engedtük őt a menhely közelében.

Otus először megpihent egy közelben lévő bokron, majd továbbrepült egy magas fára.

Nagyon reméljük, hogy a 'szomszédunk' marad, hiszen táplálékban nincs hiány, sok a rágcsáló a környéken lévő szántóföldeken és az állatotthon területén is. 
Köszönjük dr. Déri Jánosnak a hasznos tanácsokat. 
És a végére egy jó tanács azoknak, akik esetleg sérült vadmadárba botlanak és szeretnének segíteni neki: sose nyúljanak hozzá puszta kézzel, mert komoly sérüléseket okozhat még legyengült állapotban is. Amennyiben sikerül őt biztonsággal megfogni, a szállításához papírdobozt használjanak, hiszen a madárkalitkából kilát, és bestresszelhet a számára idegen környezettől, amely elől próbál elmenekülni, és ezáltal komoly sérüléseket okozhat magának.

A teljes írás és számos fotó itt található: Noé Állatotthon

 A Pusztadoktor Magazin 2010. júliusi számában Dr. Molnár Lívia a molnárfecskefiókák etetésének nehézségeiről számol be.

Szeretném ezzel kapcsolatban saját tapasztalataimat a következőkben közzétenni:

Véleményem szerint a (már nyitott szemű) fecskefióka felülről nyitott dobozban tartva stresszel, védtelennek érzi magát, azért nem tátja a csőrét.  A fölé hajoló embertől, illetve a kéztől ösztönösen lelapul félelmében.

Családunk a tokos korában hozzánk került, (állítólag szajkó által szétvert fészekből származó) molnárfecske fiókát kb. 10x12 cm méretű fadobozban nevelte fel. A doboz alját vattával, puha, száraz fűvel béleltük a doboz oldalába vágott, a molnárfecske fészkén lévőhöz hasonló nyílás magasságáig. (A kívülről érkező ingerek így csak a bebúvónyílásra korlátozva érték a fiókát és valamennyire hasonlatosak voltak a természetes fészekbelsőhöz.)

A fióka az első fél nap után megszokta - az ő szemszögéből fecskefészekre emlékeztető - új otthonát, és a hirtelen, lendületes mozdulattal (ahogyan a fecskeszülő érkezik) csipesszel tartott legyekre ösztönösen tátani kezdte a csőrét. Pár sikertelen kísérlet után összehangolódtunk és gond nélkül nyelte az egész család szorgos munkájával fogdosott legyeket, ezek átmeneti hiánya esetén a „kinyálaztazott” és hátsó lábaitól megfosztott tarlósáskákat. A fészekhez közeledve, a molnárfecskéket utánzó hívóhangot alkalmaztunk, mely hangot a fióka hamar a táplálék érkezésének ingeréhez társított.  A bélsárürítést is „természetes” módon a fészekbejárathoz tolatva, a csipesznek „felkínálva” intézte. 

Az utolsó napokban tüllhálóval lefüggönyözve a szabadban szoktattuk a vad fecskékhez - akikkel élénken kommunikált (akárcsak velünk). Kirepülését követően 3. nap délelőtt - mikor már szépen levadászta a fészerben röpdöső legyeket -, engedtük útjára a már nagyon a szabadságra vágyakozó (hangja után elnevezett) Fritz-et.

 Üdvözlettel:

 Pintér Zsolt

3152 Nemti

(MME Nógrád)

 Izraelben (Jordan- and Harod-Valley near Bet Shean) augusztus végén és szeptember elején Helmut Eggers 4 hazai ELSA gyűrűs (nagyméretű, könnyen leolvasható műanyag gyűrű) fehér gólyát olvasott le.

Ebből kettő repatriált madár (2008 Szeged Vadaspark és 2010 Hortobágyi Madárkórház), egy 2008-as kölkedi és egy 2009-es tápiószőlősi madár. Ezeket naponta változó mennyiségű (80-1500) madárból olvasta le a megfigyelő.

A hortobágyi Madárkórház által szabadon engedett gólya Ipoly “karámtestvére” volt Ipolytölgyesen, olyannyira, hogy először rá szántuk a jeladót, de mivel úgy tűnt, a sérülése nem gyógyult meg teljesen, egy másik “Ipolyt” választottunk. Őt pedig visszajuttattuk Hortobágyra, ahonnan újbóli vizsgálatok után szabadon engedték.

Idén Magyarországon – az eddig összesített adatok alapján – 335 gólyára került gyűrű, ahogy azt a Madárgyűrűzési Központtól megtudtuk.

Forrás: gilice.hu

 Természetkárosítás miatt feljelentést tesz a hortobágyi Madárkórház vezetője.

Mérgezésgyanús fiatal parlagi sast szállítottak a Bükki Nemzeti Parkból a hortobágyi Madárkórházba. Bár a fokozottan védett, egymillió forint eszmei értékű csúcsragadozó életét a gyors orvosi beavatkozás megmentette, a kórházat vezető Déri János állatorvos méreggel való visszaélés, természetkárosítás és állatkínzás gyanújával mégis a rendőrséghez fordul.

Az akkut mérgezési tüneteket mutató fiatal parlagi sast egy vadőr találta meg száz kilométerre a Hortobágytól, és másfél órán belül a hortobágyi Madárkórházba szállította, ahol azonnal megkapta az ellenszert. Állapota gyorsan javul, minden esély megvan rá, hogy a hét végén már szabadon is engedik. A kórház laboratóriumában elvégzett vizsgálat igazolta, hogy mérgezésről lehet szó, ennek ellenére a mintákat elküldik az Állategészségügyi Diagnosztikai Igazgatóság, illetve az Élelmiszerbiztonsági Igazgatóság laboratóriumába elemzésre.
Az állatorvos tapasztalatai alapján állítja, a vadászok és vadas területek közelében gazdálkodók a jogszabályi tiltás ellenére rendszeresen helyeznek ki mérget az általuk károsnak ítélt állatok irtására. Ez önmagában is baj, amit csak tetéz, hogy a méreg a táplálékláncon végighaladva az emberre is veszélyes lehet. Ezt támasztja alá, hogy nemcsak sasban vagy rókában, de őzben, nyúlban és fácánban is találtak már mérget. A mérgezett állatot kilövése után ember is elfogyaszthatja, ez pedig, életveszélyes. Nem kockázat nélküli az sem, ha valaki megfogja a mérgezett csalit, mert az erős vegyszerek bőrön át is felszívódnak.
Mérgezéses esetek többnyire télen jellemzőek, nyáron alig-alig fordulnak elő, mert a vadnak jut elég élelem, és nem fanyalodik az ember által kínált ételre. Nincs kizárva, hogy a méreggel a vadászsorba jutott fiatal rókákat akarta valaki megcélozni tyúkjai védelmében, de az is elképzelhető: magát a sast kívánta elpusztítani. Ez a gyanú azért vetődhet fel, mert a sasfészek közelében tél végétől nyár végéig csak korlátozott mezőgazdasági tevékenység végezhető, s ezt sokan nem tudják elfogadni. Gondolni lehetne még növényvédő szerek negatív hatására – ami növényevő madarak, emlősök elfogyasztásával kerülhet a sas szervezetébe. Ez utóbbi eset az állat szervezetének fokozatos leromlásával jár, a tegnap megmentett fiatal állat viszont jó fizikai állapotban volt, amiben hirtelen állt be romlás, vagyis minden valószínűség szerint direkt mérgezésről lehet szó. Az állatok mérgezése elítélendő, de a mostani ügy azért esik nagyobb súllyal a latba, mert a parlagi sas fokozottan védett, Európában alig-alig fordul elő, Magyarországon pedig mindössze nyolcvan pár él belőle – mutatott rá Déri János.

A hortobágyi Madárkórház évtizedek óta küzd azért, hogy az ember békében éljen a levegő uraival. Hosszú ideig igen nehéz körülmények között dolgoztak, magánszemélyek, cégek adományaiból, illetve az egyszázalékos adófelajánlásokból éltek. A gyógyításnak ma sincs más forrása, ám a helyzet mégis javult. Egy uniós pályázatnak köszönhetően sikerült madárröpdéket kialakítani, és testközelből bemutatni az érdeklődőknek, mit is csinálnak valójában. Július végén újabb uniós pályázatot nyertek, ebből a hatvanmillió forintos forrásból további bemutató voliereket és tenyészröpdéket építenek, beléptető rendszert alakítanak ki, akadálymentesítik a környezetet. A fejlesztések jó része az augusztus 20-i hídi vásárra elkészül – ígérte Déri János.

Forrás: mno.hu

 A daru mondhatni egész lényével hatott a magyar nép lelkivilágára.

„Nincs is több nemzet, mely úgy ismerte volna madarunk szokásait, mint mi. Ez a szoros viszony pedig abból fakad, hogy a daru is ott tanyázott, ahová a magyart természete hajtotta, a végtelen rónán…” (Herman Ottó: Arany, Tompa, Petőfi és a népköltés madárvilága, Szépirodalmi Kk. 1983. Budapest)

Hazánk egyik legnagyobb madarát szürke színe, hosszú lába és hosszú nyaka, fekete torok- és nyakfoltja, tarkójáról lefutó fehér sávja és élénkpiros fejtetője könnyen felismerhetővé teszi. A fiatal daru (Grus grus) feje és nyaka egyszínű barna, a testtollazata szürke alapon barna foltos.

Hangja messze hangzó krúgatás, a fiatalé sipító szrííp-szrííp. Ha megriasztják, mély korrogó hangot ad.

Magyarországon a 19. század végén még költött a Sárrét és az Ecsedi láp mocsaras vidékén, szórványosan még a Dunántúlon is észlelték. Utolsó feljegyzett költése a Balaton vidékéről származik 1910-ből. Jelenleg a boreális erdők lápjain, erdős területek tavainak nádasaiban költ. Legnagyobb állományai Finnországban és Svédországban találhatók, számuk itt összesen 45-47 ezer párra tehető. Az elmúlt években megindult e madár terjeszkedése dél felé, jelenleg Lengyelország és Németország északi területeire húzódik le.

A Magyar Daruvédelmi Munkacsoport már közel húsz éve követi nyomon a darvak vonulását, és néhány éve már rendszeres „nyári vendég” a darvak finnországi költőhelyén. A fészkelőhelyen történő megfigyeléseknek nem titkolt szándéka, hogy kellő információval rendelkezzünk egy esetleges hazai költés megóvása során, vagy akár megpróbálkozzunk a daru hazai visszatelepítésével. A daru költőhelyére március végén, április közepén érkezik, ekkor néha még a havas mocsárban elkezdi násztáncát, majd április végén már a fészkén ül és nem soká lerakja 1-3, ritkán 4 tojását. Májusban a kis darvak kikelésükkor alig nagyobbak egy naposcsibénél. Június végére már jócskán kilátnak a mocsár növényzetéből, ekkor gyakran elhagyják napközben az eddig oltalmat nyújtó mocsarat és a közeli erdőben szedegetnek, rovarokat, bogyókat és akár gombákat is, de ha kisebb emlős vagy madárfióka kerül útjukba, az is hamar táplálékká válik. A fiókák is ekkor vannak nagyobb veszélynek kitéve, hiszen még repülni nem tudnak, így könnyen ők is prédává válhatnak.

Az erdőjárás után esténként, olykor már csak alkonyatkor sétálnak vissza a lápba, ahol az éjszakát töltik. Július végén már közel anyányiak és ekkor megpróbálkoznak a repüléssel is. Általában néhány napos erőlködés után megtörténik az első felemelkedés, amit hamar az egyre hosszabb repülés követ. Augusztusban már a költőhelyeket nem védik a szülők, átalakul az erdei láp madárgyülekező hellyé. Ilyenkor akár több száz daru is összegyűlik, és együtt járnak ki a környező mezgazdasági területekre, majd egy ködös augusztusi hajnalon hosszabb útra indulnak, a Hortobágy érintésével Afrikába. A Magyar Daruvédelmi Munkacsoport ősszel egy kis könyvecskét jelentet meg a darvakról. Ebből a gazdagon illusztrált kiadványból megismerhetjük a darvak életét, a költéstől a telelésig.

Az őszi daruvonulásról és általában a daruról, a daruvédelmi munkáról pedig a szeptemberben induló www.hwgc.com honlapon lehet majd aktuális információkhoz jutni.

Konyhás István