A Pusztadoktor Magazin 2010. júliusi számában Dr. Molnár Lívia a molnárfecskefiókák etetésének nehézségeiről számol be.

Szeretném ezzel kapcsolatban saját tapasztalataimat a következőkben közzétenni:

Véleményem szerint a (már nyitott szemű) fecskefióka felülről nyitott dobozban tartva stresszel, védtelennek érzi magát, azért nem tátja a csőrét.  A fölé hajoló embertől, illetve a kéztől ösztönösen lelapul félelmében.

Családunk a tokos korában hozzánk került, (állítólag szajkó által szétvert fészekből származó) molnárfecske fiókát kb. 10x12 cm méretű fadobozban nevelte fel. A doboz alját vattával, puha, száraz fűvel béleltük a doboz oldalába vágott, a molnárfecske fészkén lévőhöz hasonló nyílás magasságáig. (A kívülről érkező ingerek így csak a bebúvónyílásra korlátozva érték a fiókát és valamennyire hasonlatosak voltak a természetes fészekbelsőhöz.)

A fióka az első fél nap után megszokta - az ő szemszögéből fecskefészekre emlékeztető - új otthonát, és a hirtelen, lendületes mozdulattal (ahogyan a fecskeszülő érkezik) csipesszel tartott legyekre ösztönösen tátani kezdte a csőrét. Pár sikertelen kísérlet után összehangolódtunk és gond nélkül nyelte az egész család szorgos munkájával fogdosott legyeket, ezek átmeneti hiánya esetén a „kinyálaztazott” és hátsó lábaitól megfosztott tarlósáskákat. A fészekhez közeledve, a molnárfecskéket utánzó hívóhangot alkalmaztunk, mely hangot a fióka hamar a táplálék érkezésének ingeréhez társított.  A bélsárürítést is „természetes” módon a fészekbejárathoz tolatva, a csipesznek „felkínálva” intézte. 

Az utolsó napokban tüllhálóval lefüggönyözve a szabadban szoktattuk a vad fecskékhez - akikkel élénken kommunikált (akárcsak velünk). Kirepülését követően 3. nap délelőtt - mikor már szépen levadászta a fészerben röpdöső legyeket -, engedtük útjára a már nagyon a szabadságra vágyakozó (hangja után elnevezett) Fritz-et.

 Üdvözlettel:

 Pintér Zsolt

3152 Nemti

(MME Nógrád)