Eljött a tavasz... A természet megújulásra, reprodukcióra készteti élő alkotóelemeit. A tél elmúlásával egy új év, egy új jövő kezdődik. Újra élet költözik oda, ahol eddig hideg és élettelen csend honolt. Az élővilág feléled, és nem késlekedik. A növények zöld hajtásokat, virágokat hoznak. Vermelő, téli álmot alvó állataink felébrednek. Megérkeznek vándorló madaraink téli szálláshelyükről, természetesen régi fészkük felújítására, benépesítésére. Hallgatnak a természet hívó szavára, szaporodni és sokasodni vágynak, hogy utódaik birtokba vehessék a kitárulkozó természetet.

Így történt ez a nálunk lakó áttelelt, valamint tartósan sérült madarakkal is. Ösztöneik arra sarkallták őket, hogy utódoknak készítsenek elő új életet. Az Afrikából visszatérő gólyákkal összehangoltan, ugyanazon napon nagyöpdénkben is megindult a fészeképítési láz. Mint tavaly is, tartósan sérült, röpképtelen gólyáink a számukra kihelyezett lépcsős építményekre elkezdték hordani gallyaikat. Nem spontán, céltalanul, hanem az építkezést párválasztás, majd komoly hatalmi harcok előzték meg a legmegfelelőbb helyért. Végül kialakult a sorrend. A négy fészkelő hely mind gazdára talált. Négy gólyapár kezdete el közös életét e kis közösségben. Reméljük, minél nagyobb sikerrel... A mi dolgunk egyenlőre csak annyi, hogy biztosítsuk nekik a megfelelő biztonságot, nyugalmat, no és persze az elegendő fészekanyagot.

Fészekrakó programot indítottunk tehát tartósan sérült madaraink számára. Természetesen nem jár hitellel, kötelezettségekkel, elvárásokkal... Elég fizetség számunkra, ha egyáltalán megtisztelnek minket azzal, hogy pont nálunk adnak életet utódaiknak. Igyekszünk mindent megtenni, hogy ne szenvedjenek hiányt semmiben.

A madarak szaporodási ciklusa ugyanis igen érzékeny. Ellentétben más állatfajokkal szexuális képességeik megszűnnek ha életkörülményeik nem megfelelőek. Ha nincs meg a megfelelő nyugalom, túl sok a zavarás, kevés a napfény, nincs elég táplálék, fészekanyag vagy napfény, a tojók máris képtelenek lesznek tojást rakni. Hormonháztartásuk visszaáll az asszexuális időszaknak megfelelő állapotra. A természet úgy programozta őket, hogy ha a szaporodás kicsit is kérdéses, elsősorban saját túlélésükkel foglalkozzanak, az utódtervezést pedig halasszák későbbre. A tojók progeszteron és ösztrogén szintje visszacsökken. Az esetleges stressz hatására pedig a kortikoszteroidok szintje megemelkedik, minek hatására agresszívabbak lesznek. Tehát inkább túlélnek, mint örülnek. Mesterségesen körülmények közt tartott vadmadaraknál gyakran okoz hasonló problémát a tartás által okozott stressz. Életben maradnak, de nem szaporodnak. Szabadnak születtek, utódaikat is akként kívánják felnevelni...

Állatkertekben, állatmenhelyeken a tartási körülmények megfelelőségének mutatója, hogy szaporodik e vajon az adott állat. Ha nem, még nem biztos, hogy nincs megfelelően ellátva. De ha igen, az egyet jelent azzal, hogy megszokta, elfogadta környezetét, biztonságban érzi magát, mindent megkap, amit a természetben is megszerezne magának.

Ezért tölt el minket akkora örömmel tartósan sérült pácienseink fészkelési hajlama. Nem volt hiába fáradozásunk, sikerült megfelelő körülményeket biztosítanunk betegeink számára. Otthon érzik magukat... Örülnénk, ha tavalyhoz hasonlóan idén is egészséges utódokkal gazdagítanák a természetet, ha őket már nem is tudjuk szabadon engedni.

Nemcsak a nagyröpdénk lakóit, a gólyákat és rétisasokat érintette meg a természet hívó szava, hanem az "ölyvkertünkben" üldögélő szelíd, emberhez szokott madarainkat is. Helyüket, ülőfájukat egyre intenzívebben védik. Közeledésünkre hol hívogatóan sipákolnak, hol elutasítóan cirregnek. Csacsogó és Cini, bemutatóink, iskolai előadásaink közkedvelt szereplői már ülőkéjük mellett első tojásaik lerakására készülnek. Ne kelljen a puszta földre fészkelniük, természetesen hoztunk nekik fészeknek való gallyakat, valamint szénát is. Amint megkapták, nem zavartatták magukat. Még öt méterre sem távolodtunk el, máris elkezdték rendezgetni az eléjük tett javakat, hamar ki is alakították belőlük fészkeiket. Meglátván a puha alkalmatosságokat szomszédjuk Sába, a pusztai sas is érdeklődését fejezte ki. Nem maradhatott ki ő sem a jóból. Hoztunk neki is egy talicskával... Nem várta meg, míg kollégánk elé teszi. Egyenesen a kezéből vette el a gallyakat, heves udvarlás közepette...:)

Sajnos nekik már nem lehetnek utódaik. Neveltetésük után az őket gondozó emberek jelentik számukra a fajtársat és párjaikat. Emiatt persze nem akarjuk őket megfosztani a tavasz örömeitől. Ők szeretnének fészkelni, tehát hagyjuk nekik. Ha tojásaik tényleges szaporodási aktus hiányában terméketlenek is lesznek, a lehető legnagyobb odaadással, lelkiismerettel fogják őket őrizni fészkeikben...:)

Déri Balázs

Lezárult az “Ember és Madár” címmel meghirdetett irodalmi pályázatunk. Ez úton is köszönjük minden pályázónak a részvételt, és azt hogy munkájukkal megtisztelték kezdeményezésünket! Szerencsére ebben az évben is nagyon sok pályamunka érkezett be hozzánk. Rengeteg kiemelkedő, igényes pályaművet kaptunk általános iskolásoktól és középiskolásoktól egyaránt. Általános iskolás kategóriában 33 pályamű érkezett be, míg a középiskolásoktól 8 alkotást kaptunk. Szerencsére a zsűrinek nehéz dolga volt, a választás nagyon sok esetben nem volt könnyű. Az irodalmi munkákat több szempontból is pontoztuk: helyesírás, esztétika; stílus és egyediség. A beérkezett alkotások alapján, úgy gondoljuk, ismét megvalósultak a kitűzött céljaink, hiszen sok fiatalt sikerült inspirálni arra, hogy a madarak iránti érzelmeiket gondolatokba foglalják. Büszkék vagyunk, és bizakodva tekintünk a jövőbe, hisz igen pozitív képet kaptunk a felnövekvő generáció természethez, állatokhoz, madarakhoz fűződő viszonyáról.

Általános iskolások:

1.helyezett:

Zajácz Enikő Linda (Hugert Hubert)

[button size="medium" color="gray" style="none" new_window="true" link="http://madarpark.hu/zajacz-eniko-linda-hugert-hubert/"]Elolvasom[/button]

2.helyezett:

Dombi Luca Lili (Ember és madár)

[button size="medium" color="gray" style="none" new_window="true" link="http://madarpark.hu/dombi-luca-lili-ember-es-madar-ember-es-madar-irodalmi-palyazat/"]Elolvasom[/button]

3. helyezett:

Szidey Nikoletta Kiara (Szabadság)

[button size="medium" color="gray" style="none" new_window="true" link="http://madarpark.hu/szidey-nikoletta-kiara-szabadsag-ember-es-madar-irodalmi-palyazat/"]Elolvasom[/button]

Különdíj:

Fürjes Zsófia (A jégvirágok keletkezésének titka)

[button size="medium" color="gray" style="none" new_window="true" link="http://madarpark.hu/furjes-zsofia-a-jegviragok-keletkezesenek-titka-ember-es-madar-irodalmi-palyazat/"]Elolvasom[/button]

Középiskolások:

1.helyezett:

Lugosi Csenge Anna (GYURGYI)

[button size="medium" color="gray" style="none" new_window="true" link="http://madarpark.hu/lugosi-csenge-anna-gyurgyi-ember-es-madar-irodalmi-palyazat/"]Elolvasom[/button]

2.helyezett:

Csiga Noémi (Legyek-e?)

[button size="medium" color="gray" style="none" new_window="true" link="http://madarpark.hu/csiga-noemi-legyek-e-ember-es-madar-irodalmi-palyazat/"]Elolvasom[/button]

3. helyezett:

Guba Márta (Ember és madár)

[button size="medium" color="gray" style="none" new_window="true" link="http://madarpark.hu/guba-marta-ember-es-madar/"]Elolvasom[/button]

Különdíj:

Kocsis Janka Ilona (A pingvin gardróbja)

[button size="medium" color="gray" style="none" new_window="true" link="http://madarpark.hu/kocsis-janka-ilona-a-pingvin-gardrobja-ember-es-madar-irodalmi-palyazat/"]Elolvasom[/button]

Köszönjük az értékes dolgozatokat! Gratulálunk minden pályázónak, kívánjuk, hogy aki most nem ért el helyezést, ne csüggedjen, dolgozata nagyon sokat jelentett számunkra!

A pályázat ünnepélyes díjátadójára 2017. március 15.-én 12:30-kor a Hortobágyi Madárparkban került sor. A jelenlévő díjazottak az ünnepség után a gólya elengedésben is részt vehettek.

Gyurgyi

A löszfaltól nem messze hasalok a füvön, zsebemben jegyzetfüzet, mellettem fényképezőgép, kezemben távcső. A májusi nap lágyan cirógatja arcom, a hűs, enyhe szellő néha játékosan megborzolja körülöttem a vidám, élénkzöld fűszálakat.

A falat figyelem, pontosabban a kis, fekete lyukakat, melyek nagy számban nyílnak rajta egymás mellett, fölött és alatt.

Gyurgyalag fészkelő hely, amit tavaly fedeztem fel először. Hosszú órákat töltök itt lesben. Figyelem a színpompás, száguldó drágaköveket, ezeket a gyönyörű madarakat. Tollaik olyan tarkák, mintha a trópusokról származnának. A naplemente sárga és vörös árnyalataitól kezdve az olajzöldön és türkizkéken át egészen a feketéig megtalálhatók rajtuk a színek. Ahogy ezen a szín-kavalkádon megcsillan a fény, tényleg olyan, mintha egy gyönyörű ékszer repülne a levegőben.

Most fölöttem röpködnek az égen a búgó szitakötőket, szemtelen legyeket, óvatlan lepkéket kergetve. Könnyeden vitorláznak jellegzetes „pürrögést” hallatva. Ez a költési időszak kezdete. Néhányan még most udvarolnak, egy-egy ágon ülve párjuknak kínálgatják a fullánkjától megszabadított méheket. Mások már a lerakták tojásaikat, zsákmányukkal eltűnnek egy-egy üregben.

A fényképező és a füzet ma is használatlanul maradt. A madarakat figyelve megfeledkeztem róluk, csak akkor jutott eszembe, hogy miért hoztam őket, mikor a közeledő naplemente miatt már indulni készültem…

A Fenékpusztai Madárgyűrűző Állomáson várakoztam. Már régen kijöttem a madarászhálóból, levettem az iszapos csizmát és leültem a gyűrűző mellé írni a csüngő zsákokban izgő-mozgó madarak adatait. Faj, gyűrűszám, nem, súly, 3. evezőtoll hossza, satöbbi. A zsákokból ismét főként nádi poszáták kerültek elő nagy számban, a változatosság kedvéért pedig néhány kékcinege és egy harkály. A poszátákat sem untam meg soha, mégis mindig izgatott várakozással közeledtem a 10-12-es hálókban vergődő madarak felé, ugyanis ezekben a hálókban volt leginkább jellemző a jégmadár, guvat, kékbegy és más különlegességek.

Már minden zsák újra üres volt, a madarak visszarepültek a nádasba egy gyűrűvel a lábukon, de következő órai szedéshez még korán volt. A sérült szárnyasok röpdéihez indultam. Noha az etetési idő még nem jött el, szerettem volna köszönni nekik. Félúton a fiókák „részlege” felé vettem az irányt. Úgy döntöttem, őket látogatom meg először.

Összefutottam Julcsival, aki az egyetem szünideje alatt itt dolgozott önkéntesként. Ő is imádta a madarakat. Éppen egy kartondobozt cipelt. Új fióka!

Sok fiókát neveltek itt, akiket jószívű környékbeliek hoztak, miután megtalálták őket, hogy szakértők gondoskodására bízzák kis védenceiket.

Bekukkantottam a dobozba. Csupasz, gyámoltalan, mindössze néhány pehelytollal rendelkező jószág nézett rám.

− Mi ez? – kérdeztem.

− Gyurgyalag.

Felcsillant a szemem. Gyurgyalag! Még egyszer bekukucskáltam hozzá. Pontosan tudtam, hogy a fiókák sosem olyan szépek, mint amilyenek a szüleik. Láttam is már számos kismadarat, de az új jövevényen elcsodálkoztam, ahogy jobban megnéztem magamnak. Szegényen legkisebb nyomait sem véltem felfedezni egy gyurgyalagnak. Azt kérdeztem magamban, hogyan lesz ebből az a pompás, színes, figyelemre méltó madár, melyeket a löszfalnál figyeltem nagy csodálattal, alig egy hónapja.

− Mi lesz vele? Hová teszed? – tudakoltam továbbra is a láda apró tartalmát szemlélve.

− A dobozban marad, amit odateszek a diófa alatti padra. Árnyékban lesz. Már csak valami ennivaló kéne neki.

− Bízd rám! Úgyis hamarosan bemegyek szedni, biztosan találok neki valamit.

A háló talán még több repülő rovart fogott, mint madarat. Amíg a madarak nem sokáig maradtak a háló foglyai, a szitakötők számára végzetes volt belekerülni. Nem mintha nem próbáltuk volna kiszabadítani őket, de legtöbb esetben hiába, mert minden óvatosságunk ellenére sokszor elpusztultak közben.

Általában szomorúnak találtam az energiával telt, életrevaló rovarok tetemeit a madarászhálóban, most azonban nagy örömmel töltöttek el. Kiszedtem és egy kis dobozban helyeztem el őket.

Mire kiértem, mások is megismerkedtek a gyurgyalaggal és méretes légycsapókkal rohangáltak, hogy eleséget szerezzenek neki. A fiókának nem okozott gondot, hogy ennyi rovarral kínáljuk, mindet szívesen lenyelte. Gyurgyinak kereszteltük.

Most, szünidőben már nem csak hétvégenként, hanem minden délelőtt el tudtam jönni ide, így másnap ismét találkoztam Gyurgyival. Otthon már minden kis gyűjtődoboz tele volt elhullott legyekkel, darazsakkal, méhekkel, lepkékkel, repülő rovarokkal, s csak arra vártak, hogy elvihessem őket Fenékpusztára.

A többi fiókához hasonlóan Julcsitól tojáspépet is kapott enni, mert ez segítette fejlődését.

Gyakran takarítottuk vagy kicseréltük dobozát, ilyenkor mindig ugyanolyan vidám kíváncsisággal vette szemügyre új környezetét.

Persze igyekeztünk úgy gondoskodni róla, hogy minél kevésbé ragaszkodjon hozzánk a későbbiekben. Ez volt a legnehezebb, de szükséges, hiszen a későbbiekben szabad, vadon élő madárként kellett megállnia a helyét.

Lassan kitollasodott és megnőtt. Először pehelytollak jelentek meg rajta, majd ezek fakó, de színes tollakkal vegyültek, végül a fehér pehelytollak teljesen eltűntek róla.

Már igazi, pompás gyurgyalag volt, noha színei még nem voltak élénkek. Próbálgatni kezdte szárnyait. Néha felröppent a doboz szélére, onnét kiugrott az asztalra és szárnyát csapkodva szökellt végig rajta. Gyorsan és szépen növekedett.

Megkapta gyűrűjét és elérkezett a szabadon engedés ideje. Ült az állomás vezetőjének karján, onnét repült el. Azt hittem, eltűnik majd a látóhatáron, s nem látom többé, itt a búcsú.

Neki azonban esze ágában sem volt messzire menni, csak fölénk repült fel a fára.

Továbbra is tőlünk kért enni.

A kirándulók meglepetten néztek, mikor váratlanul egy gyurgyalag lecsapott rám, vagy valamelyik önkéntesre. Minden szívfájdalmunk ellenére le kellett hessegetnünk. Az ideérkező vendégeknek sem hagytuk, hogy bizalmaskodjanak vele, hiszen a célunk a visszavadítás volt, nem pedig a megszelídítés.

A telephely vezetője is megtiltotta, hogy etessük vagy engedjük a vállunkra ülni, félt, hogy hozzánk szokik, és nem tud önállóan életben maradni a természetben.

Ezzel mindnyájan tisztában voltunk, de a gyakorlatban koránt sem volt ilyen egyszerű feladat, mert Gyurgyi nagyon tudott kuncsorogni. Mikor a földön ücsörögtem, leszállt néhány méterre tőlem, s úgy tett, mintha nem is érdekelném. Puszta véletlen, hogy mind a ketten a földön vagyunk, ne is törődjek vele. Aztán lépett egyet felém (puszta véletlenből)….aztán még egyet. Nehéz volt nem ránézni, nem hívogatni, csalogatni, belemerülni a könyvbe, amit olvastam, mintha észre sem venném. Egyre közelebb jött, egy kicsit lehajtva fejét, mintha lopakodna. Egyszer csak már ott volt mellettem, oldalra billentette fejét és nézte az arcom. Ahogy térdeltem, felült a lábamra. Követelőzőn pürrögött. De a táplálékszerzés már az ő dolga volt. El kellett zavarjam. Csalódottan emelkedett a magasba és szemrehányóan kiáltozott. Nekem is ez volt a legnehezebb. Elküldeni magamtól.

Első saját maga fogta zsákmányát büszkén hordozta körbe. Megmutatta mindenkinek, aki a környéken volt, mielőtt megette. Végre maga fogta ennivalóját. Boldogan porfürdőzött a kicsik homokozójában.

Így élt közöttünk.

Szeptember elején még titokban örültünk, hogy nem ment el a felettünk repülő gyurgyalag csapatokkal. Oldalra billentette fejecskéjét, úgy figyelte őket, néha kiabált is nekik. De nem ment el. A hónap vége felé már komolyan aggódni kezdtük. Mi lesz vele télen?

Legközelebb nem találtam sehol. Hívogattam. Hová tűnt? Julcsi vidáman újságolta, hogy felröppent az utolsó gyurgyalag csapatok egyikéhez, körberepült az állomáson, búcsúzó pürrögéssel elköszönt, és elvegyült a többiek között. Én is örültem. Elment, csapatot talált!...aztán elszomorodtam. Hosszú, viszontagságokkal és veszélyekkel teli út állt szeretett madaram előtt. Talán sosem látom többé…− gondoltam. Nem is jött vissza tavasszal hozzánk. Reméltem, sikerrel teljesítette első hosszú vándorútját, és tavasszal hazatérve, fészket rakott valahol a többiekkel.

Azóta eltelt néhány év. Sok fióka gondozásában vettem részt. De Gyurgyit sohasem felejtem. Ő tanított meg arra, hogy mennyi munkával és felelősséggel jár egy kismadár felnevelése, milyen tudatosságot és lemondást igényel az, hogy ne szoktassuk magunkhoz, és ne a magunk örömét keressük a gondozásában, hanem az ég szabad madarává neveljük; ahogy Herman Ottó mondja: értelemből fakadó szeretettel közeledjünk hozzá. Hiszen milyen boldogság látni azt, ahogy szabadon száll tova!

Újra hasalok egy löszfal előtt, kezemben távcső, s a csodás gyurgyalagokat lesem. Leginkább azokat, amelyeknek gyűrű van a lábán. Vizsgálgatom őket, hátha felfedezem közöttük Gyurgyit, akit én is neveltem…

A pingvin gardróbja

Mint egy szelíden cirógató jeges hullám, melyben a lazacok hada nyüzsög, mint egy kedves pillantás, mint a legékesebb fedőtollak csengő-bongó muzsikája, a gyönyör, a boldogság és az Óperenciát is túlszárnyaló képzelet egyetlen pontba összetömörülve: ez vagyok én.

A báj, a kellem és az elegancia megtörve hull térdre előttem, fejét mélyen a porba hajtja, még a gyilkosbálnák is el-el kapják mohó tekintetük rólam, oly vakító fény kísér.

Talán, mert utam igazgyöngyökkel van kirakva, Talán, mert széle ékkövekkel díszített, és fáim minden rezdülésére egy-egy arannyal hímzett, ámde mégis meszes héjú tojás hull a földre, talán ezért gyűltek álnok, haszonleső fókák és kardszárnyú delfinek körém. A drága ékköveim idő múltán megfakulnak, az igazgyöngyök elgurulnak, a tojásokat felfalják a vadállatok. Mert ahol a tökéletesség megjelenik, a sarkát mardosva követi azt a dögvész is.

Az életem fókája engem is megkörnyékezett: amikor a Minden Tengerek és Jéghegyek Ura két, csodálatos teremtményt boronált össze, és ennek eredményeképpen született meg az egyszeri és utánozhatatlan tökéletesség (én), az élet törvénye ismét közbeszólt: a körülöttem lévő fényáradat mentén mélysötét árnyak bolyongtak…

A sors kiszámíthatatlan akarata küldött Albert (hivatásos állatkerti pingvin) szárnyai alá. Albertnek köszönhetően igen „sokszínű” személyiséggé váltam: a galléromon kutyaharapás nyomát lehetett felfedezni (a gazdám, ugyanis amikor szerelmet vallott egy ebadta ebnek, az túl jó szemmel nézett az esetlen, ínycsiklandozó madárra.), a folt, az ujjamon, a folyosón való csúszkálás eredménye (Figyelem, ez életveszélyes!). Ám a lelki válságom oka mégiscsak a doktornő: Állatkerti pingvin felsőruházatához képest tantaluszi kínokat éltem át miatta.

Tudniillik, Anna doktornő (Albert II. kedvese,) komoly gondot fordított a külsejére. Valahányszor túláradó szeretetével (és sminkjével) keblére szorította Albertet, annak mindig én(!) láttam a kárát. Igen erős parfümje miatt elhatároztam, hogy legközelebb csakis borzprémként fogok újjászületni, mert a borzokat nem szokás még csak simogatni sem.

Mindent összevetve Albertnek hála hasonlatos lettem azokhoz a rongyokhoz, amiket a gondnok véletlenül 90 fokon mosott ki, és most, az egykor értékes selymei a legszebb szabású frakk fészkét díszítik.

Nálam, a gyönyör mintapéldányánál ezen a ponton telt be a lazacos vödör! Bár csak egy frakk vagyok, de nekem is van önbecsülésem! Sajnálatos módon, ennek a halkötőnek hála, tétlenül és szakadtan csüngtem a hóbortos, fülig szerelmes pingvin nyakán. A Nagy Tengeri Rájára esküszöm, hogy nem ilyen bánásmódot érdemeltem!!!

Így történt, hogy sorsfordító elhatározásra jutottam: még az éjszaka leple alatt, elindítottam a titkos bosszúhadjáratomat. Nem érdekelt, hogy ezzel felrúgom az öltönyök első számú törvényét: Ne sodord veszélybe a gazdád szerelmi életét!

Újra bársonyos leszek,

Szerelmét tönkreteszem,

Soha többet nem szenvedek,

És végre békére lelek.

Bosszúm gyors, mint a villám,

Hirtelen támad majd rá.

Talán Felriad álmából,

Mint űzött vad, odújából.

Először Annához vezetett utam. A doktornő - ahogyan mindig -, most is tárt karokkal fogadta Albertet. (Még nem tudta, hogy én, a mezei frakk, átvettem az irányítást a teste fölött.) Könnyen kijutottam a pingvinúsztatóból, hisz Albertnek (CSAK NEKI!) a doktornő saját folyosót építtetett a rendelőjéhez. Ezt azóta is csak Albert folyosójaként emlegetik.

Gyámoltalan, de mégis szerelmes pillantásokkal totyogtam oda az orvoshoz. (Egyszóval tündérien). Ellenállhatatlan tekintetem - már amikor beléptem az ajtón - levette a lábáról. 2db lazac volt a jutalmam. ÁM a tervem még nem kezdődött el. I. lépésként bevetettem frakki bájaimat. Hogy elnyerjem a vonzalmát, hozzáláttam a Végzetes Pingvintánchoz. Lassú, a virágállatok mozgásához hasonló tánclépésekkel kezdtem, majd egyre gyorsabban és gyorsabban totyogtam. Oly erősen próbálkoztam a doktornő elcsábításával, hogy Albert öntudatlan teste egészen kimelegedett. Pfuj! Belém izzadt. De még ez sem gátolt meg a tervem véghezvitelében. Levetettem magam a pingvinről és egyedül folytattam az előadást, míg Albert ott maradt ájultan és pőrén a hideg csempén. Teljesen megfeledkeztem magamról. Elfeledkeztem arról, hogy Albert nélkül táncolok tovább. Miután szent meggyőződésem volt, hogy feledhetetlen élményt okoztam Annának, a tervem II. lépése következett: Egy életre tönkretenni Albert álmait. Még mindig abban a hitben élve, hogy Albert testileg-lelkileg az uralmam alatt áll, kisétáltam a helyiségből, faképnél hagyva a jégtömbbé merevedett doktornőt és az anyaszült meztelen madarat…

A II. pontban el kellett volna lopnom az egyik tojó csemetéit, majd bemutatni őket az orvosnak. Reménykedtem benne, hogy a doktornő mihelyst meglátja „Albert gyermekeit”, szerelmi bánatában, (hisz kis pingvinje valódi madárra cserélte le) végre teljesen elhatárolódik a gazdámtól és én, békében öregedhetek meg. Már-már a kikötőben jártam, amikor, a doktornő elsüllyesztette a hajómat: Amint elhagytam a rendelőt, Anna kiolvadt a jégtömb állapotából és az állatkert hangosbemondóján keresztül jelentette, hogy megszökött egy frakk. Mire Albert folyosójához értem, a doktornő fókaként támadt felségemre, tovább szaggatva elkárhozott galléromat. Minden egyes ütése a szívembe markolt. Elvesztem. Egyetlen pillanat alatt kárba veszett a foltmentes jövőm, amiről álmodtam. „Micsoda elegancia!” „ Micsoda kiállás!” „ Micsoda frakk!” Hol vannak már azok az idők, amikor ezeket az édes szavakat zengték a füleimbe. Még csak értékelni sem tudtam akkoriban. A doktornő álnokul csapkodott, mint aki megveszett. Forgott velem a világ. Itt érne véget a bosszúm?

Anna megragadott és vadul rázni kezdett. Elkeseredetten dacoltam a halállal. Az orvos belém hasított, szabdalt, vágott, szúrt. Az addig mennyei angyalnak tűnő doktornő szabadjára engedte a benne szunnyadó démont. Mániákus betegként nyomott a víz alá. A víz marta a testemet, el akart pusztítani. Legalábbis így hittem…

Csendes társalgásra ébredtem. A vezetőség éppen az orvost vallatta különleges viselkedése miatt: Miért is jelentette be a hangosbemondó, hogy egy frakk szabadon garázdálkodik? Anna alig bírta őket meggyőzni szellemi megbízhatóságáról.

Kinyitottam a szemem. Jobbról egy kád, tele szappanos vízzel, balról tű, cérna és egy óriási tükör állt. Szembenéztem a tömör valósággal. Ahogy gondoltam, teljesen más látvány tárult a szemem elé: A doki visszanyerte régi fényét, velem együtt.

Ismét csodálatosan fess frakk vált belőlem, az orvos Albertet is elragadóvá varázsolta azáltal, hogy visszavarrt rá. Mondhatni, röpke kóborlásom Happy Enddel zárult. Albert és egyedi szerelme bűnbocsánatot nyert előttem. Mindennapos látogatókká váltunk a rendelőben. A doktornő minden nap megfürdetett, a frakktojóktól egyre gyakrabban hallottam a „Micsoda Frakk!” kifejezést, amit e kritikus eset óta mindig megháláltam. Ám, egy csendes mosolynál többet nem engedhettem magamnak, ugyanis a feleségem minden pletykát hallott a rendelőben. Úgy Bizony! Megházasodtam. Albert ábrándos képzeletében eljegyezte a doktornőt, én pedig soha többet nem tágítottam Anna köpenye mellől.

The End.

Kocsis Janka Ilona

Ember és madár

Már lassan egy hete fekszem ebben a szobában. Elég unalmas, egyetlen szerencsém, hogy pont az ablak mellett kaptam helyet. Így legalább nézelődni tudok, nem úgy, mint azok, akik a szoba túlsófelén vannak. Bár onnan rálátni a tv-re. Mindig a Minimax megy. Én jobban szeretek kifelé bámulni. A világot nézni.

Azért elég unalmas itt bent lenni. Már leesett az első hó. Olyan jó lehet most a szabadban lenni, szánkózni,  hógolyózni. Hóembert építeni, csúszkálni a járdán. Időnként hallok egy-egy halk sikolyt, felkacagást, ami lentről jön. Ilyenkor mindig elképzelem magam előtt, ahogy valaki épp hócsatázik odalent. Igyekszem minél részletesebben lefesteni, így talán ha csak egy kis időre is, de úgy érzem, hogy én is ott vagyok. Én is velük játszom.

Az a legrosszabb, hogy minden nap ugyanúgy telik. Reggeli, jön a vizit, aztán lecsendesednek a kedélyek. A délelőtt további részében szinte semmi nem történik. Időnként hoznak egy-egy új beteget, valakit elengednek, s ő mielőtt kilép a szobából elköszön és visszanéz a többiekre. Küld egy bíztató mosolyt. Azt üzeni: „ne aggódjatok, ti is hamarosan meggyógyultok”.

Én mégis ezt az időszakot elvezem a legjobban. Ilyenkor nyugalom van, vége a reggeli rohanásnak, már elmentek a „jajj csak egy beugrom egy puszira” látogatók is. Ilyenkor már csak azok vannak, akik hosszabb időre maradnak. Ilyenkor jön hozzám Angyal is. Általában tíz óra körül jön hozzám. De sosem jelentkezik be, csak úgy megjelenik. Egyszer csak kinézek az ablakon és ott csücsül a fán. Még első nap neveztem el Angyalnak.

Szombaton autóbalesetem volt, és behoztak a mentők. Nem volt velem senki, nem volt nálam telefon, hogy bárkit értesíteni tudjak. Persze bíztam benne, hogy ezt valaki más megteszi helyettem, de biztos semmiben sem lehettem. Ott feküdtem az ablak mellett, a pánik újra és újra rám tört. Teljes sokkhatás alatt voltam, nem tudom mitévő legyek. Megmozdulni sem bírtam. Akkor láttam először Angyalt. Gyönyörű volt. Hófehér tolla úgy terült szét, mintha óriási szárnyai lennének. Lerepült az ágról, pont oda az én ablakom párkányára. Nézett a szemembe és bíztatott. Én hallottam és láttam rajta, hogy velem van ott, hogy miattam van ott. Megnyugtat és vigyáz rám, amíg anyáék megérkeznek.

Azóta minden nap eljön. Ott ül a fán. Mintha csak látogatni jönne. Figyelni, megnézni, beszélgetni. És én örömmel mesélek neki. Azt, amit másnak nem tudok elmesélni,  amit félek kimondani, és hogy már megint májkrémes kenyeret adtak vacsorára. Én pedig nem szeretem. Szóval beszélünk mi minden féléről. De nem csak én, ő is szokott ám. Bár Angyal leginkább tanít. Bíztat, hogy tartsak ki, mert hamarosan kijutok innen, int, hogy legyek türelemmel, és bíztat, hogy beszélgessek másokkal, játszak a szobatársaimmal. Nevessek, mert az mindig gyógyít, pihenjek sokat, mert rám fér. És merjek álmodni, mert talán most szörnyű emlékek kísértenek ott, de idővel majd elmúlnak.

Vasárnap délután hazamehettem. Akkor láttam utoljára Angyalt. Ha visszagondolok rá, mindig egy gyönyörű fehértollú, barnaszemű, meleg szívű barátként emlékszem rá. Álmodtam is már vele. Jóleső álom volt, ültem mellette a fán és órákon keresztül hallgattam a tanításait.

Aztán ahogy telt az idő szép lassan a feledés homályába veszett...

Tegnap kisbaba született a családba. Jancsika lett a neve. Gyönyörű, egészséges fiúcska. Nagyon várom, hogy láthassam már, odafele úton az autóban ülve a kórházi emlékeket időzzük fel. Születések, betegségek. Baleset. Angyalka képe villan be hírtelen. Vajon mi lehet vele? Vajon jól van? Azóta is szokott arra járni? Másra is vigyáz, akinek szüksége van rá? Kíváncsiságból elmegyek ahhoz a kórteremhez, hátha ott van még. Csak úgy, sose lehet tudni.

Ott volt. Egy ideig kint csücsült a fán, majd kiterjesztette hatalmas, fehér szárnyait és az ég felé repült.

Guba Márta