Legyek-e?

Palkó , kinek soha nem volt dolga,

 Naphosszat kint ült a mezőn ,

 s gondolataiba merült .

Sokszor elmerengett azon, hogy milyen  madár lenne .

Hiszen , ők az eget szelik

és nem parancsolhat senki nekik.

Csak ült és tűnődött , hogy milyen kismadár legyen .

-Legyek gyöngy szavú rigócska ki örökké énekelhet ?

Arany hanggal kelteném minden reggel a Napot .

Legyek szabad vándor gólya ki a világot bejárja?

Kalandot és életet ,szebb hazát keresve ?

Legyek-e erős büszke sas,  ki a legerősebb mind között ?!

Büszkén feszülve a levegőnek ,repülnék a szirtek közt .

Legyek-e gyönge díszes páva ,kimért s kedves minden bálon!

Legyek-e galamb a béke hírnöke ,vagy hattyú a tavak örök szerelmese ?

Legyek-e keserű keselyű, esetleg a könyvtárak bölcs baglya?!

Beton falak közt repüljek,

Villanyoszlopon virrasszak  ?

Erdők felett suhanjak ?

Puskától és kopóktól meneküljek ?

Sebeimet , tudom Hortobágy befoltozza ,

S a kórház majd újra útamra enged .

De addig szerető kezek vigyázhatnak rám,

És mosolygó arcok segítenek át.

Ha  szárnyam, törik tudok-e majd repülni ?

S ha elengednek, mi lesz majd velem ?

Alkonyatig töri fejét Palkó ,

De választani nem tud ő a sok égi vándor közül.

Csiga Noémi

A jégvirágok keletkezésének titka

Tél volt, hideg tél. A felhőkből sűrűn hullt a hó. A madarak közül már csak néhány repkedett, a többiek rég elrepültek Afrikába. Az erdő közepén állt egy házikó, abban élt nagyanyó és nagyapó az unokájukkal, Jankóval. A néni folyton szorgoskodott, sütött-főzött, majd utána minden nap körbejárták az erdőt, hogy feltöltsék a madárkáknak kitett madáretetőt, amit nagyapó készített. Tettek ki szalonnát, almát, kölest, diót és mogyorót a cinkéknek, varjaknak, verebeknek és a hollóknak. És így ment minden egyes nap.

Az egyik reggel észrevették, hogy gyönyörű jégvirág keletkezett az ablakukon. Nem tudták, hogy került oda. Másnap reggel egy másik gyönyörű virágot találtak az ablakon. Jankó kigondolta, hogy meglesi, hogyan kerülnek a jégvirágok az ablakukra?

Egyik este nem feküdt le, a sötétben várt és várt, vajon mi fog történni? Egyszer csak megjelentek a madárkák, akiket ők nappal etettek és csőrükkel gyönyörű virágmintákat rajzoltak az ablakra. Jankó megszólította őket. A madárkák az válaszolták, hálából készítik minden reggelre a jégvirágokat, mert nagyanyó és nagyapó gondoskodnak róluk. Jankó megígérte, hogy megőrzi a jégvirág keletkezésének titkát és lefeküdt aludni.

Másnap reggel, mikor a nagyszülők felébredtek, nem hittek a szemüknek, az ablakon az állt csupa jégvirágból kirakva: KÖSZÖNJÜK!

Fürjes Zsófia

Szabadság

Egyszer elmentem sétálni az erdőbe. Néztem a gyönyörűséges madarakat, mert olyannyira hívogatóak számomra. Volt ott pinty, fakopáncs, és még sok más szépséges madár. Szeretem hallgatni az éneküket, és nézni, hogyan csillan meg színes tollaikon a napsugár. Ahogy ott sétálgattam, a fűből valami motoszkálást hallottam. Először arra gondoltam, hogy valami rágcsáló lehet, de tévedtem.

Egy törött szárnyú erdei pinty feküdt lent az avaron. Szegény pára! Annyira megsajnáltam. Tudtam, hogyha otthagyom őt, nemsokára egy ragadozó prédájául esik. Felvettem hát, és láttam, hogy milyen riadtan néz rám, és hogy dobog a kis szíve! Hazavittem, és kihívtam az állatorvost, aki bekötötte a törött kis szárnyát. Azt mondta, hogy ápoljam, szeretgessem a madárkát, és ő majd meg fogja hálálni nekem csodaszép énekével. Így is tettem. Vettem neki kalitkát, ahol lakhatott, és hintát, hogy jól érezze magát. Ápoltam, etettem, beszélgettem vele. Nagyon fontos lett számomra. Reménykedtem, hogy én is neki, mert naponta énekelt nekem. Szépséges kis pintyőkém!

Egyszer aztán nem énekelt, elhallgatott, és bágyadtan pislogott rám. Felhívtam az állatorvost. Azt hittem beteg, de az orvos azt mondta, hogy lehet, hogy a rabság viseli meg. Hogy történhetne ilyesmi? Hiszen mindene megvan! Sokkal jobb sorsa van nálam, mint az erdőben. Én szeretem, etetem, itatom, és nem áll fent annak a veszélye, hogy a ragadozók elkapják. De másnap sem énekelt. És harmadnap sem. Egyszer aztán kiengedtem őt, hogy repdessen kicsit a házban a meggyógyult kis szárnyával. De a kismadárkám kirepült a nyitott ablakon, rám se nézve. Nagyon megbántott. Hogy lehet ilyen hálátlan? Hiszen mindent megadtam neki! Pár napig keseregtem, de aztán megint elindultam az erdőbe, csak most biciklivel, hátha meglátom őt, és megnézem, hogy itt jobb sora van-e. Egyfolytában csak a fákat néztem, és nem láttam meg egy követ, ami az úton volt. A bicikli kereke megcsúszott, én pedig már repültem is, mint a madarak. Nagyon fájt a lábam. Sírva hívtam anyát, hogy jöjjön értem, és vigyen haza. Értem is jött, de nem haza mentünk, hanem az orvoshoz vitt. Nagyon féltem. Arra gondoltam, hogy mit érezhetett az én kis madárkám, mikor őt vizsgálta az orvos. Talán ugyanazt, mint amit én érzek most? De még mindig haragudtam rá. Ha nem szökött volna el, nem törtem volna el a lábam. Csakis ő tehet a balesetemről!

Anya aztán hazavitt, és lefektetett az ágyamba. Azt mondta, hogy az orvos azt az utasítást adta, hogy nem kelhetek fel az ágyamból. Eleinte nem zavart, mert anya és apa elhalmozott mindennel és olvasgathattam, tévézhettem. Anya minden nap kinyitotta az ablakomat, hogy friss levegőt engedjen be. De az ablakon nem csak a levegő jött be, hanem az utcabeli gyerekek nevetése is. Labdáztak, bicikliztek görkorcsolyáztak, és én már lassan semmi másra nem vágytam, csak arra, hogy én is szabad legyek.

Most már értettem, hogy mit érezhetett a kismadaram. Rájöttem, hogy az embereknek, állatoknak egyaránt a legfontosabb a szabadság. Mióta felgyógyultam, megint gyakran járok az erdőbe hallgatni a madarak énekét, és remélem, hogy az én kis pintyem is boldogan énekel valamelyik ágon.

Szidey Nikoletta Kiara

Ember és madár

Történt egyszer, hogy Ági, a vörös hajú, szeplős arcú nyolc és fél éves kislány, elindult a barátnőjével sétálni egyet a városukban. Pontosan ők sem tudták, hogy mit is akarnak, de szerettek volna csinálni, venni vagy csak megnézni valami érdekeset. Hosszasan bolyongtak, valami jót keresve, de ha az egyikőjük talált valamit az a másiknak nem tetszett, ha pedig a másikjuk akadt valamire az az elsőnek nem nyerte el az érdeklődését. Végül Ági tekintete megakadt a kisállat-kereskedésen. Nehezen rávette barátnőjét is, Emmát, hogy menjenek be az üzletbe. Beléptek az ajtón és földbe gyökerezett a lábuk. Az apró bolt, mintha minimum ötször akkora lett volna, mint amit kívülről mutatott. Ahogy befelé haladtak, egymás után jöttek a különböző részlegek: esőerdő, párás és meleg levegő; sivatag, homok, száraz levegő és fojtogató hőség; mező, harmatos fű, friss és üde levegő; végül barlang, köves padló, nyirkos és egy kicsit hűvös levegő. Mintha az évszakok váltakozása nem lett volna elég, még hatalmas állatok is voltak mindenütt. Az esőerdős részben a lehetséges kígyófajok mindegyike megtalálható volt. A sivatagi szobában óriási gyíkok és különféle rovarok voltak, amik a szárazat szeretik. Mikor átértek a mezőre, minden Földön élő madár közül volt ott egy pár, néhány fiókát is nevelt. A barlangban pedig békák gőték és szalamandrák laktak. Mindegyik állat szabadon élt – leszámítva a nagyon veszélyes kígyókat. Mikor elértek a barlang legvégébe, fényesség támadt és ott álltak a kassza előtt. A pult mögött, amin a gépezet állt, kedves, idős hölgy ült, ősz haját kontyba kötötte, és kedvesen kérdezte a lányokat:

-          Sikerült választani?

-          Nem igazán. – mondta bizonytalanul Ági.

-          Nekem igen! – lelkesedett Emma. – Azt a sárga foltos szalamandrát szeretném.

-          Máris hozom. És te, kislány, még körülnézel egy kicsit?

-          Azt hiszem igen.

Emma, nemsokára fizetett. Várt még egy kicsit Ágira, aztán, miután barátnője fölvilágosította, hogy valószínűleg jó ideig nem megy még haza, elindult. Nem sokkal később Ági felfigyelt egy ajtóra.

-          Az az ajtó, hova vezet? – tudakolta az eladótól.

-          Sejtettem, hogy fel fogod fedezni. Gyere velem! – Azzal karon ragadta Ágit és elindult vele át a mezőn a rejtett ajtóhoz.

Beértek és a lányka még a száját is elfelejtette becsukni, annyira elcsodálkozott. Mindenütt soha sem látott lények voltak. A néni sorra bemutatta őket.

-          Végül pedig ez a főnix. Ez az egyetlen állat, amit a mai napig nem ismerünk teljesen. Halálakor elég és hamvaiból éled újra. Minden gazdájának mutat valami újat magáról, és sosem fedi fel az összes titkát egy ember előtt. Csodálatos állat, talán az egész boltban őt szeretem a legjobban. Hidd el, nagyon jól választasz, ha őt viszed haza.

-          Hogy hívják? – kérdezte Ági lenyűgözve.

-          Flamenn.

-          Gyönyörű. Mennyibe kerül?

-          Semmibe.

-          Semmibe?

-          Úgy is visszakerül hozzám. Nem tud, csak úgy meghalni, ha megölik.

-          Rendben. Elvihetem akár most rögtön?

-          Szaladj haza vele! – mondta mosolyogva az idős hölgy, és odaültette Ági karjára a madarat.

-          Viszont látásra! – kiáltott vissza futtából a kislány, és már rohant is haza.

Amint kiért az utcára, a madár felröppent a karjáról és mellette repült. Nemsokára viszont megunta a tempót. Szaltózott egyet röptében, megragadta Ági karját és fölröppent vele a házak fölé. „Vajon ezt már más is tudja?” - futott át a lány agyán aztán lenézett és kis híján elsikította magát. Valahol a város fölött keringtek.

Hol van az úti cél? Kissé lassú vagy. Nem gondolod?

Kicsit bizonytalanul fölnézett Flamennre, majd kijelentette, hogy tegye le a házuknál.

Ahogy szeretnéd. – hallotta selymes hangját a fejében, majd a madár kiadott egy érdekes, magas vijjogó hangot és pár másodperc alatt a Cseresznye utca 3-ban termettek. Ahogy Flamenn elengedte Ági karját, a járókelők nagy szemeket meresztettek rá. Ő csak értetlenül nézett rájuk, aztán bement a lakásukba. mikor jobban körülnézett, észrevette, hogy az házuk eléggé megváltozott az elmúlt pár órában. Mindjárt ahogy elindult hosszú folyosó fogadta, a végén pedig egyetlen ajtó volt a jobb oldalon. Belépett a szobába, mint észrevette, a nappali volt, de sokkal nagyobb, mint eredetileg. A helyiség túl oldalán nagy, fatüzeléses kandalló állt. A kallandó előtt kényelmesnek tűnő kanapé és két fotel volt. A kandalló melletti falon egy öreg kép függött, amellett ablak. A párkánya díszesen faragott fa volt. Az ablak alatt íróasztalt helyeztek el, rajta minden volt, amit csak el lehet képzelni. A cukorkapapírtól a hivatalos iratokig minden megtalálható volt. A szoba bal oldalát elborították a képek és egy ajtó is nyílt onnan. Ági óvatosan átment rajta és egy elegáns hálószobában találta magát. A szüleié volt, - mivel anyukája rajongott a kékért – minden ágynemű türkizkékre lett szőve, a bútorok pedig illatos fenyőből készültek. Baldachinos ágy állt a szoba falához tolva, mellette komód. A túloldalt újabb ajtó, eléggé kirikított a szobából: vörös, sárga pacával, amin pedig ez áll: „Mond, jó barát és lépj be!” Amúgy ne!

-          Ez nyilván az én szobám. – és belépett a lányka. – Idézet a Gyűrűk urából. Nem is rossz.

Körülnézett, majd hátraszólt a Főnixnek:

-          Flamenn! Gyere! Itt az új szobád. Velem fogsz együtt lakni.

Már ott is vagyok! – szólt a madár. Nemsokára a szobában volt. Ági ízlését tükrözte, hogy a helyiség fala telis tele volt a különböző könyvek jeleneteinek rajzaival.(Többek között Tolkien műveiből voltak képek.) Az ablak alatt hosszú íróasztal állt, rajta egy állvány. Ezen nemsokára helyet is foglalt Flamenn.

-          Szóval mi is történt pontosan mikor a levegőben voltam?

Mi történt volna? Fölemeltelek.

-          Fölemeltél? De hogyan?

Ahogy a többi gazdámat is. Egyszerűen megfogtam a karodat és fölrepültem.

-          Szóval ezt nem csak én tudom. És hogyan tudsz velem beszélni?

Amire gondolok, azt megmutatom neked, telepatikus kapcsolatot hozok létre kettőnk között.

-          Aha… és miért változott meg az egész lakásunk?

Vannak olyan dolgok, amikre még én sem tudok választ adni. Pedig a madár azt hinné, ismeri minden egyes tollának minden szálát, de ezt a dolgot nem tudom, hogy hogyan csináltam – ha én voltam.

-          És te miért láthatod az embereket, ha ők észrevételem szerint téged nem?

Mennyi kérdésed van még? Éhes vagyok!

-          Mit eszel?

Tulajdon képen mindent, de a kedvencem a pirított tökmag.

-          Mindjárt körülnézek, hogy van-e itthon valami.

Azzal Ági elindult, át az idegen házon, hogy kicsit körülnézzen, és valami élelmet vigyen madarának. Talált is a pincében egy nagy üveget tele különféle magokkal. Fölkapta és vitte Flamennek. Még volt egy csomó kérdése, amire választ szeretett volna kapni, de csak lassan tudta meg, ha bemegy a házba, visszarepül abba az időben. Mint kiderült a gyorsan repülő évek alatt, Ági szülei a régi világban tudtak a főnixről, de amint kilépett a házból, visszakerült a kislány az ő korába, ott pedig senki se látta kis kedvencét.

-          Flamenn, – szólt egyszer csak Ági, madarához – neked ki volt az anyukád?

Nem tudom. – felelte őszintén a madár.

-          Rossz lehet.

Annyira nem. Így legalább nem tudom sajnálni őket.

-          És nem szeretnéd tudni legalább azt, hogy az anyukádat hogyan hívták?

Mindenki szeretne sok dolgot megtudni a világon, de azoknak a felét sem jegyezi meg.

-          De, ha megismernéd, örülnél neki?

Minden bizonnyal.

Ettől kezdve, Ági folyamatosan az időutazás rejtélye után nyomozott, nem sok sikerrel. Kis idő után eszébe ötlött az idős hölgy, a kisállat-kereskedésből. Azt mondta, mindenkinek megmutat valamit a képességeiből, de senkinek se mindent, ő viszont hosszú évek óta vele lehet, ha ezt így tudja. Valószínűleg a hölgy ismeri legjobban a madarat, hát elhatározta, hogy fölkeresi, és megtudakolja tőle, hogy vissza lehet-e menni vele az időben. Nemsokára ott is állt az eladónő előtt. Hiába faggatta, fölöslegesen édeskedett neki, nem tudott belőle kiszedni semmi mást, csak azt, hogy neki kell kideríteni. Negyedórányi beszélgetés után ráunt a dologra és hazament, de nem hagyta nyugodni a tény, hogy madara – és egyik legjobb barátja – még a szüleit sem ismeri. Végül rávette magát, és megkérdezte Flamennt:

-          Flamenn, lehet utazni az időben?

Nem tudom, még nem próbáltam. Miért kérded?

-          Csak kíváncsiságból.

Ne érts félre, barátnak és gazdának egyaránt remek vagy, de pocsékul hazudsz.

-          Ezt már mások is mondták.

Miért érdekel az időutazás igazából?

-          Meglepetésnek szánom.

Már mindent értek.

-          Tényleg? – kérdezte ijedten Ági.

Meglepetésnek szánod az időutazás végeredményét.

Ezen kicsit megnyugodott, viszont kiderült, hogy Flamenn repülhetett már akárhol, de az időben még nem. Ezek után megint elszontyolodódott lányka. Elhatározták hát, hogy addig fognak kísérletezni, amíg nem sikerül úgy visszamenniük az időben, hogy ne csak a ház változzon meg, hanem az egész világ, aztán vissza is tudjanak jönni. Hosszas töprengés után Ági rájött, hogyan folytassák az akciókat: ki kell vinni valamit a házból, mert így már nem csak benn, hanem kint is lesz a múltból egy kis részlet. Végre sikerült visszajutniuk és megtanulták szabályozni az időt. Többször is előfordult, hogy ott ragadtak pár órára a múltban, de aztán rájöttek, hogy oda kell visszamenni ahova érkeztek, ott kell fölrepülni egészen az űrig, sőt, még annál is tovább, és akkor leszállni, mikor nagy világosságba érnek. Csak így tudtak visszajutni a jelenbe. lassan, de biztosan haladtak a siker felé. Egyre tovább és tovább maradtak ott, és egyre későbbre mentek vissza.

Egyszer Flamenn helyett Ági mondta be az évszámot. A főnix mit sem sejtve követte gazdáját. Mikor Ági elhagyta a várost, már kezdett gyanakodni. Mikor megkérte, hogy repüljön vele egyenesen Budapestre, - vagy legalábbis a helyére – kezdte végképp megérteni a dolgot.

Mi ez? – kérdezte Flamenn.

-          Ez a Kossuth utca helye, és te itt születtél.

Igen…

-          Szerintem várjuk meg a szüleidet.

Alig vártak pár percet, a távolban vörös folt tűnt fel. Flamenn szülei megérkeztek. Gyorsan repültek, a mérföldek egyre tűntek el mögöttük. Mikor odaértek, Flamenn már nem bírta türtőztetni magát, előbújt a rejtekhelyükről. Ági viszont ott maradt, úgy érezte, ez nem tartozik rá. Szinte ő is érezte, amit madara: izgalmat, boldogságot, megkönnyebbülést, szeretet, mérhetetlenül sokat. Szóról szóra le tudta volna írni, hogy Flamenn mire gondol. Mikor vége lett a meghitt pillanatoknak, Flamenn anyja elkezdett lángolni, a kicsi Flamenn megszületett, de a tojó madár elégett és nem született újra. Egyszerre csak két főnix élhet az egész világon.

Flamenn lehető leggyorsabban elrepült vele oda, ahol átjöttek a múltba, fölrepült és csak repült és repült, majd visszaértek a jelenükbe. Ági abban a pillanatban, hogy otthon volt, arra gondolt, ezt muszáj volt megtenni, kötelező volt elmenni az útra.

Igen, ez sokkal több volt, mint amit érdemeltem volna. – szólalt meg Flamenn, mintha bele látott volna a fejébe.

A másnap gyorsan közeledett. Ági reggel fölkelt, körülnézett a szobában, az olyan volt, mint régen. Sehol se találta a főnixet. Viszont észrevett egy kupac hamut a földön és egy üzenetet:

Remek gazda voltál!

-          Te pedig tökéletes barát.

Dombi Luca Lili

Hugert Hubert

A történet egy hűvös őszi estén kezdődött. A faluban az asszonyok a délutáni műszakból jóval napnyugta után indultak haza. Ki biciklivel, ki gyalog.  Fáradtak voltak, mert az egész napos munka kiszívta belőlük a frissesség minden cseppjét. Ilyenkor csak egyetlen vágyuk volt, hogy a hideg, szeles, októberi éjszakában minél előbb hazaérjenek családjaikhoz. Ez szépen és problémamentesen ment, egészen az egyik októberi éjszakáig. Valami történt a faluban, amiről a gyerekek csak fél füllel hallottak, csak sejteni lehetett, hogy baj történt, amit csupán a felnőtteknek volt szabad tudni.

A gyerekekhez annyi jutott el, hogy egy fiatal nő a kanálisba fulladt szerelmi bánatában. Szülei a búcsúlevelet későn találták meg, így sajnos bekövetkezett a tragédia. Mivel a falu erősen katolikus vallású volt, ezért nagyon ritkán fordult elő, hogy bárki szerelmi bánatban meghaljon. Azonban a pletykáknak ez forró táptalaja volt. A sok sutyorgás, szóbeszéd és mindenféle kitaláció, már csak az emberek fantáziájára volt bízva.

Mivel szegény lány egy szál fehér hálóingben sétált a mocsaras kanálisba, ezért csak úgy emlegették a szellemét, hogy a „fehér ruhás asszony”.

Mindenki látni vélte éjszakánként őt, amint átlibben a falun, megjelenik az emberek álmában, de az is előfordult, hogy elapadt a tehén teje a látványától. Ha a gyerek torokgyulladást kapott, természetesen az is csak a „fehér ruhás asszony” miatt lehetett. Az senkinek sem jutott eszébe, hogy Józsi, aki a 6/b-be járt, a reggelre befagyott jeget szopogatta, mert azt gondolta, hogy fagyi. De édesanyja szerint, a fehér ruhás nő az oka mindennek!

Még a legbátrabb asszonyok is féltek este elindulni a munkából, és ezért vagy csoportosan indultak haza, vagy a férjeik értük jöttek és együtt sétáltak a biztonságos otthonukba.

Hanem ezt a furcsa helyzetet megzavarta egy amúgy is szokatlan dolog. Történt  ugyanis, hogy a Szőlő soron lévő Hugert birtokon, egy romos háznál túlvilági hangok kezdtek hallatszani. Mindig csak éjjel, amikor már sötét volt. Huhogás, motoszkálás, szárnysuhogás,  vinnyogás, és a kutyák ugatása verte fel az éjszaka csendjét. A varrodából hazafelé tartó asszonyok nagyon féltek, és szent meggyőződésük volt, hogy a „fehér ruhás asszony” az oka mindennek. A férjeik gyűlést hívtak össze a művelődési házba, meghívták a papot is, meg a falu vezetőit, hogy valahogyan vessenek véget a „fehér ruhás asszony” kísértésének. Közelgett a Mindenszentek ünnepe és ez még félelmetesebbé tette a helyzetet, és egyúttal sürgetőbbé is. Természetesen mindenki megígérte, hogy mindent megtesz, hogy legyen már vége ennek a szokatlan eseménysorozatnak! A pap vasárnap misézett az elhunyt lelki megnyugvásáért.  A sírjára virágot vittek és kérték, hogy békéljen meg, hogy a volt vőlegénye mást szeret. De minden hiába…  A dolog csak egyre rosszabb lett. Egyik éjjel a szomszéd ház macskája éktelenül nyivákolt, és még legalább öt különböző hangot adott ki. Az utcában senki nem tudott aludni, mert a többi macska is belépett a kánon szólamba, és úgy tűnt, hogy a környék összes macskája koncertet ad, ami valami mély és fájdalmas dologról szól. Kimenni és megnézni még a legbátrabb férfiak sem mertek. Aztán reggel, amikor Olga néni azt látta, hogy Bandi macska fél szeme hiányzik, szegény asszony elájult ijedtében. Mindenki szaladt az orvosért és megkongatták a harangot!

 Ekkor már csak egy nap volt hátra Mindenszentekig, így a legnagyobb hangú férfiak a tejcsarnoknál megbeszélték, hogy párban őrséget járnak minden utcában. El is készítették a beosztást, hogy ki, melyik utcában őrködik. Mivel a nagypapa a Szőlő soron lakott, így őt oda osztották be akkor éjszakára, a történelem tanárral együtt.  Szegény tanár bácsi hiába bizonygatta, hogy nincsenek szellemek, és ez az egész egy félreértés, de a férfiak nagyon elszántak voltak, és szegénynek nem volt mit tenni, hát vállalta az őrködést… Papával megbeszélték, hogy este nyolckor kezdik a megfigyelést az utca elején. Épp akkor ért haza az állatorvos, akinek elmesélték a faluban zajló történéseket. Persze már Ő is hallott erről a históriáról, de szerinte ez csak egyszerű hiszti az asszonyok részéről, és a tanár bácsihoz csatlakozva elmondta, hogy szellemek nem léteznek.

Megkezdődött a „nagy megfigyelés” hadművelet. A nagypapa még a távcsövét is elhozta, ha esetleg a szellem jó messze lenne, így annak segítségével most éjjel mindenképpen leleplezhetik! Alig indultak el a megfigyelésre, szárnyak csapkodására lettek figyelmesek. Miután jobban megfigyelték, rájöttek, hogy a harangtoronyból kirepülő éhes denevérek vircsaftja okozza a hangokat. Mindenki megnyugodott, és a Papa a távcsőbe nézve sem látta a szellemet. Lassan haladva sétáltak az utcában. A házak ablakaiban meglebbent a függöny, amiből Papáék tudták, hogy a lakók figyelik a történéseket. Mindenki szerette volna, ha vége lenne a furcsa hangoknak és látomásoknak.  Ahogy a Hugert bácsi romos vályogházához értek, egyszer csak huhogó hangot hallottak. Mindketten megálltak és a lélegzetüket visszafojtva hallgattak. Hirtelen az orgonabokrok közül erős szárnycsapások hallatszottak és valami elrepült a két férfi feje felett. Mindketten állították, hogy csak egy madár volt, és semmi köze a szellemhez. Aztán tovább haladtak a víztorony irányába. Elérték az utca végét. Visszafordultak és elindultak a tejcsarnok irányába. Egész éjszaka oda-vissza járkáltak a tejcsarnok és a víztorony között. Néhány szárnysuhogást és a macskák nyávogását leszámítva nem történt semmi. Az asszonyok meleg tejjel, vagy forró teával kínálták a bátor férfiakat az éjszaka folyamán. A házban lévők is várakozva, ébren próbálták  múlatni az időt. Ugyan őket védte a dunyha melege és a kályhában lobogó tűz. Aztán eljött a hajnal. Hugert bácsi romos háza felett kikandikált a nap első sugara, majd a többi is előbújt, áttörve a reggeli ködöt. A tanár bácsi és Papa teljes egyetértésben befejezték a megfigyelést és mindenki hazament.

Az asszonyok nagyon csalódottak voltak, hogy nem járt sikerrel az éjszakai hadművelet. A tejcsarnok reggel hatkor nyitott, de aznap már mindenki előbb ért oda, hogy hátha hall valami érdemlegeset az ügyben. A férfiak újra elkészítették a beosztást az éjszakát illetően. Mindenki egyetértett abban, hogy a dolog végére kell járni. Ki az, aki rettegésben tartja a falut, és a Szőlő soron huhogva ijesztgeti a népet?  Papa, miután ellátta a házkörüli teendőket, megetette az állatokat, eltökélte, hogy szemügyre veszi az orgonabokrot, ahonnan a szárnysuhogásokat hallották az éjszaka. Először az utca felől közelítette meg a kerítésként szolgáló elburjánzó orgonabokrot, melyen már egy levél sem volt. Az ősz nem kímélve a bokrot, minden levelét elvette, így az aránylag jól átlátható volt. Fújt a szél, de a Papa más hangot nem hallott. Aztán a nyikorgó kiskapun bement a portára, amit már vagy húsz éve nem lakott senki. A kiskert felől is megnézte a bokrot és néhány apró csontszerű maradványon kívül semmit nem talált. Azt gondolta, hogy valami rágcsáló féle martalékának a része. A házba is be tudott menni, mivel a zár már évek óta nem látta el feladatát. Az idő vasfoga megtette dolgát és megadta magát a zár a rozsdának is. A házban sem volt semmi feltűnő. Sem szellem, sem huhogás. Néhány egér szaladt el a Papa lábai mellett érdeklődve, hogy ki az, aki a házban megzavarta az „egér rendet”. A padlásra sajnos nem lehetett feljutni, mert az öreg létra, mely valaha ezt szolgálta, több fokát is elvesztette egy vihar alkalmával. Veszélyes lett volna a létrán felmászni, így a Papa a földön heverve hagyta azt. De volt egy gondolata, hogy a megoldás a padláson lesz. Nem volt ez tudatos, csak olyan paraszti megérzés. A dologról nem szólt senkinek. Úgy gondolta, hogy amíg nincs eredmény, nincs is mit mondania a többi férfinak.

Aztán eljött az este. Aznap a postás Józsi bácsi és a traktoros Pisti sétáltak a Szőlő soron, ahol a Papáék laktak. Papa a szoba ablakából a távcsövével figyelte a szemközti Hugert bácsi házának tetejét. Semmi nem történt. A két férfi épp a házuk előtt ment el, halkan beszélgettek. A szomszéd asszony meleg teával kínálta őket, hogy bírják a szeles október végi hideg éjszakát. Ekkor huhogás hallatszott. Majd szárnycsapkodás, a macskák vinnyogtak és nyávogtak, a kutyák acsarkodva ugattak. A szomszéd néni kiabálni kezdett, hogy itt a fehér ruhás szellem! Persze senki nem látta, de a kiabálásra az egész utca kiszaladt a házakból. Volt, aki nyújtófát, volt, aki vadászpuskát, és volt, aki egy jókora husángot tartott a kezében. Mindenki azt kiabálta, hogy hol a szellem? Szaladgáltak összevissza, és mindenkin a zavarodottság és a félelem látszott. Miután nem látták a szellemet, mindenki visszahúzódott a házába. Akkor éjjel senki nem aludt. A gyerekek sem. Valami izgalmas, valami szokatlan történt… Az iskolában, a szünetben is erről beszéltek a gyerekek, és a nagyok a kicsiket a szellemmel heccelték. Nagypapa a tejcsarnokból hazafelé menet eltökélte, hogy ha törik, ha szakad, Ő bizony felmegy a padlásra. A tervet véghez is vitte. Otthonról a vállára vette a létrát, majd elindult a romos ház padlásfeljárójához. Az úton éppen akkor jött az állatorvos. Papával megbeszélte, hogy beszáll a nagy kalandba. Először a létrát biztonságosan a feljáróhoz tették, majd megbeszélték, hogy először a nagypapa megy fel és a doktor bácsi csak akkor követi, ha a Papa szól neki.

Így is lett. Amint a Papa felért, semmit sem látott a poros padláson a sötétben. De apró neszeket, motoszkálást hallott. Szólt az állatorvosnak, hogy az autójából vegye ki a zseblámpát és hozza fel. A hangokra még erősebb motoszkálás volt a válasz. A Papa tudta, hogy nincs egyedül. Azonban, hogy ki van még ott, elképzelni sem tudta. Ekkor érkezett meg az állatorvos, aki nagy lámpájával bevilágította a kis poros padlást. Szépen körbepásztázta a lámpa fényével a helyiséget. Egereken kívül nem láttak mást. Azokból is csak kettőt. Aztán a padlóra esett a lámpa fénye. Ekkor Sanyi bácsi, az állatorvos odalépett egy furcsa kupachoz és lehajolt a kémény tövéhez. A talált kupacot közelebbről is megvizsgálta a lámpa fényénél és a nagypapát is oda hívta.

- Látja Laci bácsi!? Ez itt köpet.

- Minek a köpete ez, doktor úr? Ilyet láttam az orgonabokornál is.

- Na, mindjárt kiderül, hogy ki lakik itt! És a lámpa fényét a kéményen lassan elkezdte felfelé irányítani. Szép lassan. Aztán egyszer csak meglátták, hogy két tégla hiányzik a kéményből és olyan rozoga szegény, hogy bármikor lerogyhat.

– Vigyázzon doktor úr, nehogy a kémény ránk dőljön!

Ekkor mozgolódás hallatszott,  és egy szempár nézett ki rájuk a téglák közül.

- Laci bácsi, látja ezt?!  Ez bizony nem a fehér ruhás asszony, hanem egy bagoly! Ez riogatta huhogásával az embereket.

Mindketten lejöttek a padlásról és nevettek a történteken, hogy a falu egy fiatal bagolytól félt mindvégig.

A nagypapa és az állatorvos a faluban elmondták, hogy a huhogást a Hugert házban lakó bagoly adja. Nincs fehér ruhás szellem, így megoldódott a nagy titok! De az asszonyok nem akarták, hogy a bagoly ott lakjon, mert féltek tőle. Újra összehívták a falu lakosait, hogy megbeszéljék a dolgot. Az arra lakó és közlekedő asszonyok ugyanis féltek a madártól. A férfiak mind azt hajtogatták, hogy ők tudták, hogy nincs is szellem, csakis egy bagoly lehet a ludas! Utólag mindenki nagyon bátornak tűnt! Aztán a legvégén Sanyi bácsi, az állatorvos szólt a témához:

Kedves falusiak!

Tudom, hogy a mezőn vagy az erdőben élő állatokat mindenki szereti, és ezzel a kis fiatal bagollyal sem lenne gondjuk, ha az erdőben élne. Azonban ő úgy döntött, hogy itt velünk, a faluban szeretne élni, a Hugert bácsi birtokán. Számára nagyon ideális a hely, hiszen a kémény belsejében meleg és biztonságos otthonra talált. A szomszédságban kezdődnek a szőlőskertek és azon túl a mező. A házak között nagyon jó lehetőség van a kukoricagórék körül az egerek elfogására. Bőséges táplálékhoz jut egyaránt a házak környékén és a mezőn is. Kár lenne egy ilyen hasznos madarat kiköltöztetni a környékről. Valamint a hatóságoknak is jelentenem kell, hogy védett faj lakik az öreg Hugert házban. Kérem, fontolják meg, hogy hagy maradhasson ott a madár, ha a hatóság is jóváhagyja, na és persze Hugert bácsi, akié a romos ház.

Csend lett a teremben. Hugert bácsi, felállt és elmondta, hogy tőle lakhat ott a madár. Ő szereti az állatokat és legalább kevesebb egér költözik a házba.

Néhány asszony nem szerette volna, hogy az állat ott legyen, mert félnek, amikor huhog. Aztán szavazásra bocsájtották, hogy menjen vagy maradjon a madár? A többség a maradás mellett döntött. Az állatorvos Sanyi bácsi elmondta, hogy reggel felhívja a hatóságokat és ez még úgy is lehet, hogy ők elviszik a madarat. Holnap értesít minden illetékest, hogy milyen utasítást kapott. Ezzel be is zárult a gyűlés és mindenki haza indult. A gyerekek az iskolában hallottak a bagolyról. El is nevezték Hugert Hubertnek. Azt senki nem tudta, hogy milyen nemű, de a Hubert nevet kapta. A tanárok  minden osztályban elmondták, hogy a bagoly védett állat és egyre kevesebb van belőle. Elmesélték, hogy az ember számára milyen hasznos, hiszen a ház körüli és a mezőn élő rágcsálókat is elpusztítja. Így jobb, ha Hubert ott marad, ahol van. A hatóságok másnap eljöttek és megvizsgálták Hubert életkörülményeit. Azt a határozatot hozták, hogy a tollas jószág maradhat a Hugert birtokon.

Anyukámék  esténként az ablakból figyelték, amint Hubert az orgonabokorról leste az egereket, és könyörtelenül lecsapott rájuk. A háznál lévő macskák sem panaszkodtak, hogy Hubert eleszi előlük az egeret, mert inkább jobban szerették a frissen fejt tejet lefetyelni.

Aztán egy nap történt valami. Hubert mellett megjelent egy másik bagoly. Őt Hugónak nevezték el a gyerekek. És onnantól már ketten ültek a kémény peremén, vagy az orgona- bokron. Hugó és Hubert boldognak látszottak. Néha Anyukámék titokban felmásztak a padlásra, hogy a kéményben lévő fészekbe bepillantsanak. Egyszer aztán találtak két tojást. Nem nyúltak hozzá, mert tudták, hogy nem szabad. Néhány hét múlva, két kis gombóc kelt ki a tojásból. Nagy szemeik voltak és úgy néztek ki, mint két pelyhes teniszlabda. Érdeklődve figyelték a látogatókat a padláson. Pár hét után, a padlás szellőző nyílásán ücsörögtek. Még nem merték elhagyni az otthon biztonságát. Aztán egy másik alkalommal már a kéményen is látni lehetett őket és az orgonabokor zöld lombjait is felfedezték. A kicsik nagyon cukik voltak.

Anyukám és a családja a nappali ablakából hosszú évekig figyelte a bagoly család életét. Még a félős asszonyok is elmosolyodtak, amikor esténként a templomból a májusi ájtatosságról hazatérve ráköszönt a bagoly család. Már mindenki tudta, hogy szerethető, kedves állatok.

Nem tudjuk, hogy mi lett a családdal, mert egy nap a nagy viharban összedőlt a vályogház. Egy augusztusi éjszaka közepén történt az eset. Villámokat szórt az ég, szinte rengett a föld, úgy dörgött, aztán egy nagy puffanás és reccsenés hallatszott a Hugert birtokról. Anyukámék azt gondolták, hogy villám csapott a Hugert házba. De ennél szörnyűbb volt látni az ablakon keresztül az összedőlt vályogházat. A viharban nem tehettek semmit a baglyokért.  Reggel az emberek keresték az állatokat, hogy nem rekedtek-e a romok alatt, de nagy valószínűséggel megmenekültek, mert senki nem talált a mentő csapatból madártetemet. A faluban, a Szőlő soron nagyon megszerették  Hugót és Hubertet!  Mindenkinek hiányoztak.

Csak reméljük, hogy új otthonra talált a bagoly család, és békében éltek az új fészkükben és szeretettel fogadták őket az emberek!

Zajácz Enikő Linda