A halászsas, népi nevén a ráró vagy halvágó sas egy világszerte, minden kontinensen előforduló ragadozó madárfaj. A hetvenes évekig használt rovarirtó, a DDT miatt európai állománya vészesen lecsökkent, de a forgalomból való kivonása után költőállománya új erőre kapott. Az elmúlt évek víztisztulási folyamatainak, az újonnan létrehozott halastórendszereknek és a tudatos természetvédelmi intézkedéseknek hála a faj populációja jelenleg nagyon jól láthatóan javuló irányt mutat. Sok helyen az állomány megduplázódott, esetenként megháromszorozódott. Magyarországon a faj sajnálatos módon kipusztult. Annak  tudományos okait egyelőre nem sikerült kideríteni, hogy miért nem volt egyetlen ismert kárpát-medencei fészkelése sem az elmúlt évtizedekben. És abban is csak reménykedhetünk, hogy lassan újra megtelepszik az amúgy vizekben és táplálékban is gazdag hazai területeken. A hazai természetvédők műfészek kihelyezései minden bizonnyal nagy szerepet fognak játszani az újbóli honosodásban, de azért a halastavak környékén élők és dolgozók szemléletformálása is nagyon fontos. Látni és láttatni kell nem csak ennek a szép sas fajnak a szépségét, de azt is, hogy a vizes élőhelyeinket látogató vadon élő állatok semmiféle kárt nem okoznak gazdasági szempontból sem. Halastavaink, folyóink rengeteg szaporodó halnak adnak otthont, kiváltképp, ha azok vízminőségére vigyázunk. A rohamosan növekvő lengyel és német halászsas állomány populációs nyomása jelenthet hazánknak a jövőben akár fészkelő halászsasokat is, és sikeres költés esetén kirepülő fiatal egyedeket. Európában a halászsas világállományának az egynegyede költ. Ez hozzávetőlegesen 7600-11000 költőpár. Az európai törzspopuláció a skandináv országokban költ: Svédországban, Norvégiában, valamint Finnországban, a balti államok és Oroszország (Szahalin-félszigetig, nem is ismert a párok száma) és Fehéroroszország területén. A Brit-szigeteken egy sikeres és célirányos védelmi program hatására többszörösére nőtt a helyi költőállománya. Franciaországban és kis számban az Ibériai-félszigeten is megtalálja a szaporodáshoz szükséges feltételeket. Szerencsére a világállománya is mérsékelten növekedő adatokat mutat. Táplálékspecialista: kizárólag halakkal táplálkozik. Nagyon ritkán, zavaros, ködös, ónos esős időszakban előfordul, hogy haltól eltérő zsákmányt ejt, rágcsálót vagy kétéltűt. Élőhelyén kárt nem okoz, ugyanis nem túl nagy halakat fog ki. 2-400 gramm közti halakat fog jellemzően. Ezek a kis tömegű halak (kisebb testi erejük miatt) nem veszélyeztetik a sas életét, testi épségét azzal, hogy azt a mélybe lehúzzák ezzel a madár fulladását okozva. Hazánkban főleg kárászokat, vörösszárnyú keszegeket, kisebb csukákat, bodorkát zsákmányol. 3-5 zsákmányolási kísérletből mindig van sikeresen kifogott élelme. Nem a legéleterősebb halakat fogja ki. Segítve ezzel a halfajok természetes szelekcióját is. Elsősorban kába, más ragadozó vagy akár horog által sebzett halakat zsákmányol, ezáltal segíti a génállomány erősödését a halaknál. Öreg madaraknál megfigyelések igazolják, hogy akár minden második vízre csapása is lehet sikeres, ez persze az adott élőhelytől is nagyban függhet. Anatómiai adottságait nagyban meghatározzák vadászati módszerei, az évmilliók alatt specializálódott testfelépítés hatékony vadászatot tesz lehetővé. Optimális pásztázó magasságból (10-20 méter) zuhanórepülésben , teljesen elmerülve a vízbe vágódik. Előre nyújtott lábakkal, behúzott szárnyakkal elmerül, meglehetősen nagy csobbanással. Érdes, tapadós lábfejével, éles karmai segítségével megmarkolja zsákmányát. A sikamlós hal testének megfogására kifejlődött módosult, érdes szarupikkelyének, speciális szarutüskéinek hála szinte soha nem ereszti, nem ejti el a már megmarkolt halat. Harkály és bagolyfajokhoz hasonlóan a halászsas is rendelkezik vetélő ujjakkal. Alaphelyzetben a ragadozó madaraknál 3 ujj előre néz, egy pedig hátra, mely támaszkodó funkciót tölt be. Zsákmányolás közben az addig előre néző ujj közül a külső hátrafordul az addig egyedül lévő karom mellé. Ezáltal a zsákmányra markolás nyomaték elosztása kiegyenlítődik (50-50% lesz) stabilabb fogást lehetővé téve. A világos has oldali tollazata rejtő szín. A felfelé jól látó halfajok az égen szitáló, vagy az ég irányából nagy sebességgel érkező „felhő színű” madarat ez által alacsony hatékonysággal észlelik.
Hosszú távú, kontinenseket átívelve vonuló faj. Magyarországon évente kétszer szórványos és magányos vonulónak számít. Nagyon dinamikusan, ütemesen vonul, 2-3 nap táplálkozással eltöltött pihenő után átlagban napi 250 km-t is megtehet. Az észak-európai állomány Afrika nyugati partvonalainál telel, Mauritánia, Gambia környékén. Telelő egyedei egészen az egyenlítőig lehúzódhatnak. A túlélés szempontjából a szélesedő Száhel övezet így ezeknek a madaraknak jelentős problémát okoz. Tavasszal márciustól májusig vonul. Őszi vonuló időszaka szeptember és októberi időpontban zajlik, de a korai érkezők, nyári kóborlók július végétől is látogatják a Kárpát-medencét és egészen decemberig is maradhatnak enyhébb időjárás esetén. Legfőbb veszélyeztető tényezője a középfeszültségű oszlopok által okozott áramütés. Ritkán ütközik. Mérgezéses esetekről nem szól sem a külföldi, sem a hazai szakirodalom. Jellemzően idősebb fenyő tetejére (néha tölgy, bükk) rakja fészkét, ami panorámás kilátásával  kiváló stratégiai bázisként szolgál. Sok esetben magas feszültségű távvezetékek oszlopain kínálkozó, más ragadozók által nem veszélyeztetett fészkelési lehetőséget is kihasznál. Gallyfészkét különböző puha anyagokkal béleli. 2-4 tojást rak. Szinte kizárólag a tojó kotlik a tojásokon, a fiókák 35-38 nap alatt kelnek ki, miközben a hím folyamatosan hordja a tojónak a táplálékot. A fiókák 55-60 napos korukban hagyják el a fészket. Legismertebb, magas kort megélt példánya a gyűrűzést követően 26 évig élt.

Kép és szöveg: Morvai Szilárd

A gyors út reménye

Valahol érthető az, ha az ember felháborodásában, végső elkeseredésében vagy akár tehetetlen dühében feljelentés formájában fejezi ki nemtetszését. Ez a legegyszerűbb, de korántsem a leghatékonyabb módja egy probléma elintézésének. Sokan választották ezt az utat az áramütést szenvedett gólyák ügyében is, azonnali megoldást színlelve. A feljelentők így másra bízzák az ügyüket, de tudjuk, ha másra bízzuk a csatát, amit meg akarunk vívni, nem biztos, hogy a számunkra elfogadható eredményt kapjuk. A magyar nyomozóhatóságok nem a gyorsaságukról híresek, és valljuk be, kellő érzékenység sem alakult még ki természetkárosítási, vagy állatkínzási ügyekben. Nem beszélve a prioritásról, hiszen a közvélemény és az ügyészség is türelmetlenebb egy emberölési ügyben, mint egy vetési varjú meglövése esetén. Többen kellő ismeretek nélkül dühből, ezért sajnos nem objektíven, tényszerűen, és a hatályos jogszabályok ismeretében cselekedtek. Az alapítvány szándékosan nem szállt nyilvánosan vitába senkivel, mert nem ezt az utat képviseljük, mellesleg PR fogásnak is gyenge egy szervezet részéről nagy csinnadrattával feljelentést írni, majd mutogatni a rendőrség felé, hogy lám-lám, nem csinálnak semmit, korruptok, mert  ennek az eredménye igencsak kétséges. Az áramütéses eseteket viszont jobban körbe kell járni. Nagyon leegyszerűsítve: az áramszolgáltatók nem azért építik a távvezetékeket, hogy azok madarakat öljenek, így szándékos természetkárosításról eleve nem beszélhetünk. Ez egy közszolgáltatás, mint a közlekedés, vagy az ivóvíz szolgáltatás, és az, hogy legyen áram a közületekben vagy épp egy otthoni lélegeztető géphez, legalább olyan fontos, mint a madárvédelem. Következő kérdés: megtesz-e minden tőle telhetőt az áramszolgáltató, hogy minél kevesebb áramütött madár legyen. Bármilyen furcsa is a válasz, de igen. Nem mindent, hanem minden tőle telhetőt, és ez egy lényeges különbség. Nincs az a törvény, ami bárkit is arra kötelezhetne, hogy többet tegyen, mint ami tőle elvárható. Ez a két dolog már önmagában elegendő ahhoz, hogy teljesen felesleges legyen feljelentést tenni. Azok, akik a gyorsabb utat választották, a napokban kapják meg az elutasító határozatokat, mely szerint „a cselekmény nem bűncselekmény”, ezért megszüntetik az eljárást. Nagyjából ennek az útnak vége is van itt, ha nagyon akarják, még megtámadhatják a határozatot, amit szintén el fognak utasítani, csupán rajongóiknak publikálhatják, mennyi mindent tesznek a gólyákért. Utána már csak annyi marad, hogy lehet szidni a hatóságokat, magyarázkodni, a „gyilkos oszlopok” pedig tovább szedik áldozatukat. A Madárkórház Alapítvány úgy döntött, hogy inkább megoldást keres. Ez egy hosszabb, alaposabb előkészítést igénylő munka, de szerintünk eredményesebb.

A rögös út

A Madárkórház Alapítvány munkatársai gyakorló jogászok bevonásával megvizsgálták, mit lehet tenni a madarak áramütéseinek visszaszorítása érdekében, és úgy döntöttünk, nem szállunk be az ellenségkép gyártásba, helyette inkább megpróbálunk összefogni az E.On-nal. Részben, mert tisztán láttuk, hogy a feljelentések nem fogják megoldani ezt a problémát, inkább csak egy mély szakadékot fognak teremteni áramszolgáltatók és madárvédők között, részben mert a tárgyalás a közös gondolkodás az alapítvány küldetéséhez eleve közelebb áll. Meg azért is, mert úgy gondoljuk, ha a mindezt az energiát inkább egy közös koncepció kidolgozásába fektetjük, sokkal hatékonyabban tudunk a természet szolgálatába állni. Munkánk első eredménye már látható is, hiszen a napokban írjuk alá az E.On-nal azt a megállapodást, ami alapján gyökeres változás várható a madarakat ért áramütések ügyében.
Az együttműködés és az alapján elinduló munka öt pillérre épül. Első lépésként közvetlen riasztási kapcsolatot alakítunk ki a két fél között, így egy hozzánk befutó bejelentés esetén azonnal tudjuk értesíteni a területileg illetékes egységet is, és az ott dolgozó szakemberek azonnal be tudnak kapcsolódni a mentési munkánkba. Ez nagyban lerövidíti azt az időt, amíg elindulhat a tényleges mentés, nem kell megvárni, amíg az illetékes munkatársat közvetve értesítik, ez pedig különösen nyáron, vagy fiatal madarak esetében nagyban befolyásolja a kezelés kimenetelét. Ehhez kapcsolódik egy őszi képzés is, mind a Madárkórház, mind az áramszolgáltató dolgozói és önkéntesei részére, mely során mindkét fél megtanulhatja, milyen információkra van szüksége a másik csapatnak ahhoz, hogy minél hamarabb megoldást találjanak a mentésre, mit kell megkérdezni a sérült madár bejelentőjétől a helyszínről vagy a villanyoszlopról, vagy szükség esetén hogyan fogja meg a darus kocsiban álló szakember a madarat szakszerűen a kiemeléshez. Következő fontos előrelépés, hogy a Madárkórház és a hozzá csatlakozó személyek, civilszervezetek adatbázisai alapján a tél folyamán elkezdődik azoknak a veszélyes oszlopoknak az átépítése, ahol már volt áramütés. Így célzottan, a meglévő keretek hatékony felhasználásával indulhat meg ezeknek az oszlopoknak a felszámolása. Fontos részt kap az együttműködésben a monitoring és a további kutatások is. Hiszen csak így lehet meggyőződni arról, mennyire hatékony a munkánk, illetve mit kell változtatni, fejleszteni a későbbiekben. A kutatási munkánk kiterjed a madarak hatékonyabb kezelésére, rehabilitációjára és az áramütések elsősegélynyújtására is. Várjuk azokat a szervezeteket, magánszemélyeket, akik szeretnének bekapcsolódni ebbe a munkába, hiszen nem önös érdekből álltunk az élre, hanem azért, hogy minél több madármentő tudjon egy jól kitaposott úton járni, egymást erősítve, a madarakért és a természetért.

Konyhás István

Mérföldkő a madárvédelemben!

Előző cikkünk, valamint a megállapodás szövege ITT érhető el!

Ölyv létére közel két méteres a szárnyfesztávolsága a kígyászölyvnek, ez is mutatja, hogy nem igazi ölyv, sőt csak nevében az. Hazánkban ritka madárnak számít, főleg a nyílt, napos, facsoportokkal és bozótosokkal ritkán benőtt vidéket kedveli, az úgynevezett fás legelőket, melyek területe az ármentesítést követően hazánkban nagyon beszűkült, alig 20-30 pár költ nálunk. Nálunk előnyben részesíti a melegebb, déli és keleti kitettségű fenyveseket és elegyes erdőket, a költő párok nagy része fekete és erdei fenyőn költ, de minden évben akad néhány lombhullató fán fészkelő is, főleg kocsánytalan tölgy fagyöngy koszorújában. Fészke rendkívül kicsi a madár méretéhez képest. Mindössze egy tojást rak. A tojó 45-47 nap alatt kelti ki, az első hetekben a hím gondozza azt. A fióka tízhetes korában lesz röpképes. Táplálékspecialista, főként kígyókkal és más hüllőkkel, esetenként kisemlősökkel táplálkozik. Akár kétméteres erdei siklót is képes elejteni. A Kiskunsági Nemzeti Parkhoz tartozó Fülöpháza közelében egy tanyán találtak rá Szűcs Istvánék (a képen) erre a szárnytörött példányra augusztus végén. Maguk hozták el a kórházba és aggódták velünk együtt végig a műtétet, amiről ma már tudjuk, hogy sikeres lett, csontja összeforrt, rehabilitációja után eldől, alkalmas lesz-e szabad életre.

Konyhás István

18 éves, tehát nagykorú. 1999. szeptember 2-án jegyezte be a Hajdú-Bihar megyei Bíróság a Madárkórház Alapítványt. Névadója én vagyok, de eszmei szerzője dr. Aradi Csaba, a Hortobágyi Nemzeti Park akkori igazgatója. Tavaly októberben emlékeztünk meg a szervezett, és intézményes keretek közötti madármentő tevékenységünk 25 éves fennállásáról, mely a Nemzeti Parkhoz kötődik. Részemről a madárgyógyítás állatorvosi része diplomám megszerzését követően 33 éve indult. A Hortobágyi Állami Gazdaság üzemi állatorvosaként a helybeliek úgy tudták, hogy hozzám lehet hozni a pusztában talált sérült madarakat, melyeket akkor még lakásom konyhaasztalán műtögettem, és a padlásról engedtem szabadon. Egyre több madár érkezett és évek múlva felmerült az igény ennek külföldi mintára, megfelelő helyen, intézményes keretek között való szakszerű végzésére. Dudás Miklós, Bessenyei László Bence, és Sándor István, a HNP munkatársai 1991-ben kerestek meg, hogy az akkor induló HNP által működtetett Górés tanya Ragadozómadár Rehabilitációs Állomás ellátó állatorvosa legyek. Hortobágy falutól 25 km-re, a Jusztus-Feketerét mocsár mellett, egy valaha volt tanyasi iskola udvarán néhány fabódéban voltak a mentett sasok, de a „szakmai munka” ott is a konyhaasztalon kezdődött. Amivel nem is volt baj, mert a madarak műtéteihez elegendő higiéniát ott is lehetett biztosítani, az akkor még újszerű, az állatorvoslásban alig ismert csontsebészeti műtéti technikát dr. Lakos István orosházi humán baleseti sebész tanította meg. A baj a távolsággal, a hóban-sárban való terepi közlekedéssel és az idővel volt. Az akkor nem létező mobiltelefonok helyett küldöncök vitték a híreket, és pár km-es gumicsizmás gyaloglással lehetett segítséget kérni, ha elakadtam a mocsárban, vagy beszakadtam a jégbe a Trabantommal. (Ez mondjuk manapság is előfordul, ha lemerül a mobil, vagy nincs térerő a pusztán.) A műtött madarak utókezelése és az új betegek gyors ellátása évi 2-300 madár esetében már komoly nehézségekbe ütközött, ha csak a telepre való kijutáshoz novembertől májusig szinte naponta expedíciót kellett szervezni. Ezért az intenzív osztályt beköltöztettem hortobágyi lakásomba, és lehetett megint a konyhaasztalon műteni. A madarak dobozban a folyosón és a fürdőszobában voltak, ahol a rétisas a kád szélén ült. A madarak rehabilitációra visszakerültek Górésra. Csak a kötszer többe került, mint amit a HNP az egész tevékenyég finanszírozására adni tudott, a többit családi kasszából finanszíroztuk. (Ez mondjuk most is előfordul, mint ahogy más madármentők esetében is.) Amikor a lakásunk már élhetetlenné vált a sok madártól, helyet kellett nézni nekik. (Gondolom ez is ismerős madármentéssel foglalkozók körében...) Felmerült a szomszéd lakás megvásárlása és a mellette lévő romos gazdasági garázs épület kórházzá való átalakításának gondolata, melyhez pénz kellett, és a leendő kórház működtetésére még több. Ez akkor 5 millió Ft-ból számításaim szerint megvalósítható volt. Akkor mondta Aradi Csaba, hogy nagyot gondolni lehet, de pénzt, paripát és fegyvert nem tud adni, erre hozzunk létre egy alapítványt, és pályázzunk a minisztériumnál támogatásra. Így is lett. Az épületek megvásárlására nem lehetett pályázni, azokat megvásároltam, a kórházat berendeztem, a hatósággal engedélyeztettem, az udvaron barátaimmal, kalákában fából röpdéket építettünk és 1999. október 6-án nyitottuk meg. Az első komoly adományunk a Philips cég röntgen készüléke, és egy magánszemély, Bánhidi László által finanszírozott altatógép volt, melyeket ma is használunk. A működésre pályáztunk, és nyertünk is. Ehhez hozzájárult a 2000-es tiszai ciánszennyezés során kézre került, és általunk sikeresen rehabilitált rétisas híre, mellyel hazai és nemzetközi ismertségre tettünk szert. Ennek kapcsán indult el az a látogató áradat, mely világossá tette, hogy van érdeklődés és fogékonyság ez iránt a tevékenység iránt, és ennek bemutatása célszerű, és a szemléletformálás, valamint finanszírozás szempontjából is szükségszerű. Ez utóbbi annál inkább aktuálissá vált, ahogy 2002-után elapadtak a hazai pályázati támogatások. Volt ennek egy szemléletbeli háttere a döntéshozók részéről, nevezetesen az a dogma, hogy a madárcsont nem forr össze (!), mert az illetékes államtitkár valahonnan így tudta, és ezért szerinte minden csontsebészeti tevékenységünk felesleges és káros, ennek bemutatása és népszerűsítése még inkább. Főleg, ha egy civil szervezet végzi, melyet nem támogathat az állam, amikor van sajátja, mint az állami költségvetésből fenntartott HNP által működtetett Górés, vagy akár az önkormányzati kapcsolatú állatkertek. Ez most is igy van, nem kapunk semmilyen állami, sem önkormányzati támogatást. De akkor ez más források hiányában teljesen ellehetetlenítette a működést, mert nem voltak adományozók és alig volt 1 %-os felajánlás. Nem volt miből fizetni a számlákat, pedig tényleg akkor még „csak” 5 milliós költségvetést kellett kigazdálkodni. A csőd szélére kerültünk, és a minisztérium is legszívesebben bezáratott volna. Tette is volna, meg hagyta is volna, ha nem áll mellénk akkor a média. Az M1 Híradója arra járt, és ahogy addig is és azóta is szokták, megkérdezték, mi újság, van-e valami érdekes. Volt. Ha bezár a Madárkóház, mi lesz a madarakkal? Az RTL Klub átvette a hírt dramatizálva, ahogy illik, és ahogy Pocsaji István akkori tudósító ígérte, jöttek a támogatások. Hálás köszönetünk neki érte! Pár nap alatt megvolt a számlákra való, de volt, aki azt mondta, hogy nem halat ad, hanem hálót: A Landmann 2000 Kft. állatfilmezést ajánlott fel, mellyel alkalomadtán ma is élünk, és a Civilkomp Alapítvány egy ingyenes tanfolyamon a legjobb PR- és média trénerek segítségével kiképezett 1 %-ot és adományt gyűjteni. Azóta van 1%, és több lábon állás. Több lett a madár is, kellett újabb terület és röpdék, a médiaszereplések tovább vonzották az érdeklődőket, és 2004-ben megérett az idő a Látványkórház és a Madárpark létrehozására. Hazai pályázatra továbbra sem számíthattunk, nagyobb fejlesztésre nem is volt, ma sincs komolyabb lehetőség. Uniós turisztikai keret viszont volt. Beadtuk a pályázatot és megnyertük. Nem volt egyszerű, de a megvalósítás a nem felejtő minisztérium ellenszelében sokkal nehezebb volt. Végül mondták, hogy legyen, és lőn, és látták, hogy jó. És látják a látogatók is évi 20-30 ezren azt is, hogy jó, és azt is, hogy mire költjük a belépőjegyet, az adományokat és az 1 %-ot. Tavaly ünnepeltük a park a 10 éves fennállását. Azóta stabil a működés, van tervezhető bevétel, és a madarak csontja is összeforr, sőt repülnek is vele, és aki látta, el is hiszi. Az illetékesek között még van, aki nem látta, de talán akkor is elhiszi. Aki nem hiszi, az is tudja, hogy már nem lehet minket megkerülni. Boldogok, akik nem látnak, mégis hisznek. Annak a több százezer látogatónak, a 12 éve, havonta 12-15 ezer pédányban megjelenő folyóiratunknak, a Pusztadoktor magazin több tízezer olvasójának, 61 ezer Facebook követőnknek, a több tízezer iskolásnak, óvódásnak, akikhez ellátogatunk, évi 100 önkéntesünknek, és a több ezer gyógyult, és szabadon engedett madárnak. Nagykorúak lettünk, igyekeztünk felnőni a feladathoz, közben kitapostuk az utat, és már vannak követőink. A székesfehérvári Vadmadárkórház vezetője, dr. Berkényi Tamás 10 éve keresett meg, hogy leutánozhatja-e amit csináltunk, mert nincs se pénze, se ideje, se kedve új utat törni. Örömmel fogadtam csatlakozását, hiszen ez nem konkurencia, hanem munkamegosztás. A madarakat ingyen gyógyítjuk, hiszen nincs kinek benyújtani a számlát, de a kezelés és a kórház fenntartása pénzbe kerül, mégpedig nagyon sok pénzbe. A beteg viszi a pénzt, nem hozza. Ha viszik a beteget, a költséget is viszik vele együtt, ami nekünk könnyebb, nekik nehezebb. Ha akarja, csinálja, de az általunk kitaposott út sem lesz diadalmenet, mint ahogy nekünk sem az még most sem. Nincs hétvége, nincs nyári szabadság, nincs pénz, és biztosan rámegy a családi kassza, esetleg a család is, és a magánélet. Viszont van éjszakákba nyúló, folyamatos ingyenmunka és kevés köszönet, sokkal több elvárás és kritika. Csak az jöjjön, aki bírja, aki tudja... És mégis csináljuk, mert ez a hivatásunk. Mi, elhivatott állatorvosok, természetvédők, állatmentők, mert mind azok vagyunk, akik ezzel foglalkozunk, nem tehetünk mást, csak mi lényegünk. A Vadmadárkórház után ugyanígy felzárkózott a Mályi Természetvédelmi Egyesület, ők is tudják már, hogy más kategória átlépni a családi hobbiból a hivatásos madármentés színterére, de azt is tudják, hogyan kell jól csinálni a mentést is, és a hozzávaló előteremtését is. Igyekszünk mindenkivel együttműködni, akár velünk, akár tőlünk függetlenül végzi ugyanazt, csak csinálja jól. Aki hagyja, annak segítünk, aki nem, azt mi is hagyjuk. Hogy minket is hagyjanak, megadjuk a császárnak, ami császáré, az államnak, ami az államé, jogkövetően, ahogy kell, és ahogy lehet. És Istennek visszaadjuk a madarakat, ami az Istené.

Dr. Déri János

- Hogyan kerültél kapcsolatba a Hortobágyi Madárparkkal? - 2007-ben voltunk ott először, amikor is találtunk séta közben egy földön heverő beteg madárkát. A gyerekeim édesapja elment rögtön kalitkáért, és mivel nagy állatbarátok voltunk akkor is, azonnal felvettük a kapcsolatot a Madárparkkal. Az állatkát kivittük Hortobágyra, és amíg Déri doktor műtötte, addig megnéztük a madárkiállítást és a szabadban készült játékokon játszottunk. Olyan gyönyörű élményekkel tértünk haza, hogy amikor legközelebb kikapcsolódni vágytunk, nem volt kérdés, hova megyünk.
- A Madárpark munkatársaként mi a feladatod? - A Madárkórház második otthonunkká vált. Ahogy gyermekeim nőttek, úgy változott az életünk. Eleinte még nem voltunk önkéntesek. A lányaim hamar megszokták, hogy madarak jönnek és mennek a házban. A két kisebbik lány feladata Cilike cicánk és Zafír lógófülű törpe nyuszink ellátása, amíg a nagylány madarászik. Trixi lányom a sokszor látott solymászbemutatók hatására szeretne majd nagy ragadozó madarat tartani, én pedig egy vadászgörénnyel haverkodnék szívesen. Mára már nem csak önkénteskedünk a Madárparkban, hanem a sérült madarak Debrecenből Hortobágyra juttatásában a kórház dolgozójának kiérkezéséig látjuk el a madarakat. Ezért kérünk minden kedves olvasót, hogy ha Debrecenben sérült madara van, vagy olyat talál, vegye fel velem a kapcsolatot (+36 70-502-1805) és hozza el hozzánk, ahol gondját viseljük mindaddig, míg a Madárpark munkatársa megérkezik és elszállítja a sérült madárkát Hortobágyra.
- Hogyan tudod összeegyeztetni a munkádat az önkénteskedéssel? - A Nagycsaládosok Országos Egyesületénél dolgozom, mint régióvezető, bár eredetileg programozóként végeztem. Debrecenben élek, egyedül nevelem a lányokat. Önkéntesként dolgozom még a Madárparkon kívül a Mosolyvirág Nagycsaládosok Debreceni Egyesületénél is. Munka mellett egyedülálló anyaként elég szoros a munkabeosztásom, de mindig örömmel tölt el, ha segíthetek. Tavasszal a Madarak és fák napja alkalmából a Debreceni Vörösmarty Általános Iskola örömmel fogadta Dr. Déri Jánost, a Madárkórház igazgatóját, aki közelebb hozta az új nemzedékhez a madarak csodálatos világát, így iskolánk is segítette adományokkal a Madárpark lakóit.

Jenei Andrea Éva