A halászsas, népi nevén a ráró vagy halvágó sas egy világszerte, minden kontinensen előforduló ragadozó madárfaj. A hetvenes évekig használt rovarirtó, a DDT miatt európai állománya vészesen lecsökkent, de a forgalomból való kivonása után költőállománya új erőre kapott. Az elmúlt évek víztisztulási folyamatainak, az újonnan létrehozott halastórendszereknek és a tudatos természetvédelmi intézkedéseknek hála a faj populációja jelenleg nagyon jól láthatóan javuló irányt mutat. Sok helyen az állomány megduplázódott, esetenként megháromszorozódott. Magyarországon a faj sajnálatos módon kipusztult. Annak  tudományos okait egyelőre nem sikerült kideríteni, hogy miért nem volt egyetlen ismert kárpát-medencei fészkelése sem az elmúlt évtizedekben. És abban is csak reménykedhetünk, hogy lassan újra megtelepszik az amúgy vizekben és táplálékban is gazdag hazai területeken. A hazai természetvédők műfészek kihelyezései minden bizonnyal nagy szerepet fognak játszani az újbóli honosodásban, de azért a halastavak környékén élők és dolgozók szemléletformálása is nagyon fontos. Látni és láttatni kell nem csak ennek a szép sas fajnak a szépségét, de azt is, hogy a vizes élőhelyeinket látogató vadon élő állatok semmiféle kárt nem okoznak gazdasági szempontból sem. Halastavaink, folyóink rengeteg szaporodó halnak adnak otthont, kiváltképp, ha azok vízminőségére vigyázunk. A rohamosan növekvő lengyel és német halászsas állomány populációs nyomása jelenthet hazánknak a jövőben akár fészkelő halászsasokat is, és sikeres költés esetén kirepülő fiatal egyedeket. Európában a halászsas világállományának az egynegyede költ. Ez hozzávetőlegesen 7600-11000 költőpár. Az európai törzspopuláció a skandináv országokban költ: Svédországban, Norvégiában, valamint Finnországban, a balti államok és Oroszország (Szahalin-félszigetig, nem is ismert a párok száma) és Fehéroroszország területén. A Brit-szigeteken egy sikeres és célirányos védelmi program hatására többszörösére nőtt a helyi költőállománya. Franciaországban és kis számban az Ibériai-félszigeten is megtalálja a szaporodáshoz szükséges feltételeket. Szerencsére a világállománya is mérsékelten növekedő adatokat mutat. Táplálékspecialista: kizárólag halakkal táplálkozik. Nagyon ritkán, zavaros, ködös, ónos esős időszakban előfordul, hogy haltól eltérő zsákmányt ejt, rágcsálót vagy kétéltűt. Élőhelyén kárt nem okoz, ugyanis nem túl nagy halakat fog ki. 2-400 gramm közti halakat fog jellemzően. Ezek a kis tömegű halak (kisebb testi erejük miatt) nem veszélyeztetik a sas életét, testi épségét azzal, hogy azt a mélybe lehúzzák ezzel a madár fulladását okozva. Hazánkban főleg kárászokat, vörösszárnyú keszegeket, kisebb csukákat, bodorkát zsákmányol. 3-5 zsákmányolási kísérletből mindig van sikeresen kifogott élelme. Nem a legéleterősebb halakat fogja ki. Segítve ezzel a halfajok természetes szelekcióját is. Elsősorban kába, más ragadozó vagy akár horog által sebzett halakat zsákmányol, ezáltal segíti a génállomány erősödését a halaknál. Öreg madaraknál megfigyelések igazolják, hogy akár minden második vízre csapása is lehet sikeres, ez persze az adott élőhelytől is nagyban függhet. Anatómiai adottságait nagyban meghatározzák vadászati módszerei, az évmilliók alatt specializálódott testfelépítés hatékony vadászatot tesz lehetővé. Optimális pásztázó magasságból (10-20 méter) zuhanórepülésben , teljesen elmerülve a vízbe vágódik. Előre nyújtott lábakkal, behúzott szárnyakkal elmerül, meglehetősen nagy csobbanással. Érdes, tapadós lábfejével, éles karmai segítségével megmarkolja zsákmányát. A sikamlós hal testének megfogására kifejlődött módosult, érdes szarupikkelyének, speciális szarutüskéinek hála szinte soha nem ereszti, nem ejti el a már megmarkolt halat. Harkály és bagolyfajokhoz hasonlóan a halászsas is rendelkezik vetélő ujjakkal. Alaphelyzetben a ragadozó madaraknál 3 ujj előre néz, egy pedig hátra, mely támaszkodó funkciót tölt be. Zsákmányolás közben az addig előre néző ujj közül a külső hátrafordul az addig egyedül lévő karom mellé. Ezáltal a zsákmányra markolás nyomaték elosztása kiegyenlítődik (50-50% lesz) stabilabb fogást lehetővé téve. A világos has oldali tollazata rejtő szín. A felfelé jól látó halfajok az égen szitáló, vagy az ég irányából nagy sebességgel érkező „felhő színű” madarat ez által alacsony hatékonysággal észlelik.
Hosszú távú, kontinenseket átívelve vonuló faj. Magyarországon évente kétszer szórványos és magányos vonulónak számít. Nagyon dinamikusan, ütemesen vonul, 2-3 nap táplálkozással eltöltött pihenő után átlagban napi 250 km-t is megtehet. Az észak-európai állomány Afrika nyugati partvonalainál telel, Mauritánia, Gambia környékén. Telelő egyedei egészen az egyenlítőig lehúzódhatnak. A túlélés szempontjából a szélesedő Száhel övezet így ezeknek a madaraknak jelentős problémát okoz. Tavasszal márciustól májusig vonul. Őszi vonuló időszaka szeptember és októberi időpontban zajlik, de a korai érkezők, nyári kóborlók július végétől is látogatják a Kárpát-medencét és egészen decemberig is maradhatnak enyhébb időjárás esetén. Legfőbb veszélyeztető tényezője a középfeszültségű oszlopok által okozott áramütés. Ritkán ütközik. Mérgezéses esetekről nem szól sem a külföldi, sem a hazai szakirodalom. Jellemzően idősebb fenyő tetejére (néha tölgy, bükk) rakja fészkét, ami panorámás kilátásával  kiváló stratégiai bázisként szolgál. Sok esetben magas feszültségű távvezetékek oszlopain kínálkozó, más ragadozók által nem veszélyeztetett fészkelési lehetőséget is kihasznál. Gallyfészkét különböző puha anyagokkal béleli. 2-4 tojást rak. Szinte kizárólag a tojó kotlik a tojásokon, a fiókák 35-38 nap alatt kelnek ki, miközben a hím folyamatosan hordja a tojónak a táplálékot. A fiókák 55-60 napos korukban hagyják el a fészket. Legismertebb, magas kort megélt példánya a gyűrűzést követően 26 évig élt.

Kép és szöveg: Morvai Szilárd