Egy évvel ezelőtt az enyhe téli idő apropóján írtunk az egész országban nagy tömegben jelenlévő vadlibákról. A vadlibák, ha tehetik, szívesen kitelelnek hazánkban az enyhébb teleken. Amennyiben nyílt víz van elég és nincs nagy hótakaró, akkor a pusztai gyepek, a lucernatarlók és bizony az őszi gabonavetések is megfelelő táplálékbázist nyújtanak számukra. Ha az utóbbira tévednek, az viszont nem jó a gazdának. Ha hosszabb ideig jár rá a liba a vetésre, bizony elég komoly károkat tud tenni. Az őszi vetésnek nem feltétlenül árt, ha tél végén egy kicsit megcsipkedi a liba, régebben alkalmanként könnyű fogasboronával, vagy birkával is megjáratták szakszerűen és nagyon óvatosan a vetést. Ez elősegíti a gabona tavaszi bokrosodását. A természetvédők ezt a tényt kiemelve magyarázták, hogy tulajdonképpen a liba még jót is tesz a gazdának. A gazdák pedig próbáltak érvelni, hogy ha hosszabb ideig tart ez a beavatkozás, vagy enyhe, fagymentes időben, akkor az inkább káros, mint hasznos. Laza talajon nem visszacsípi, hanem kitépi a fiatal növényt a liba, hosszabb távon pedig az ürüléke és főleg a taposása inkább káros, mint hasznos. A megritkult vetéssel pedig az egész tenyészidőszak alatt gond lesz, többet kell gyomirtózni, rosszabb a betakarítás. Van lehetőség riasztásra az ilyen vetéseken a kellő engedélyek beszerzésével. De sokszor hiába volt engedély, annak kiadása csak az alkudozást, időhúzást táplálta. Nem volt tiszta, miként, kinek a költségén kell végezni a riasztást. A természetvédelmi szervezet végezze, vagy csak felügyelje? A cikk megjelenése óta kaptunk többféle véleményt, ilyet is, olyat is. Ettől az évtől viszont a természetvédelmi törvény módosítása igazolja akkori felvetésünk helyességét. 2019. január 11-től hatályos a természetvédelmi törvény (a természet védelméről szóló 1996. évi LIII. törvény) módosítása, amely szerint a jövőben a kormányhivatali szervezeti formában működő természetvédelmi hatóságtól szélesebb körű helytállási kötelezettség várható el a védett állatfaj egyede által okozott károk esetén. Továbbra is érvényes az a szabály a jövőben, hogy a védett állatfaj egyede kártételeinek megelőzéséről, illetve csökkentéséről a kártétellel érintett ingatlan tulajdonosa, vagy használója a tőle elvárható módon és mértékben gondoskodni köteles. Az ilyen állatfajok esetén a riasztási módszerek alkalmazása, illetve a túlszaporodott állomány egyedeinek befogása vagy gyérítése csak a természetvédelmi hatóság engedélyével és felügyeletével végezhető, amely esetben a hatóság köteles gondoskodni a riasztásban, befogásban, gyérítésben kellő szakértelemmel rendelkező szerv bevonásáról. Lényeges változás azonban a szabályozásban, hogy a korábbiaktól eltérően az indokolt kérelemre induló eljárás esetén nem kell megállapodást kötni a költségek viseléséről a tulajdonos (használó) és a hatóság között, hanem arról a hatóságnak – mint állami természetvédelmi feladatról – saját magának kell gondoskodnia. Továbbá ez esetben a természetvédelmi hatóságnak a kártalanítási kötelezettsége is megnyílik, azaz amennyiben nem végzi el az indokolt kérelemben foglalt védett állatfaj kármegelőzési munkálatait, indokolatlanul nem vonja be a megfelelő szervet a munkába, illetve nem engedélyezi a riasztási vagy kárelhárítási módszer alkalmazását, a tulajdonos bekövetkezett kárai tekintetében is köteles helyt állni. Egy törvény akkor ér valamit, ha be is tartják, egy törvény pedig akkor jó, ha szívesen tartják be azt.

Konyhás István

[caption id="attachment_7874" align="alignright" width="300"] Fotó: Morvai Szilárd[/caption]

A sasmérgezés februári lapszámunk témája, mert, bár minden évszakban előfordul, ebben az időben leginkább aktuális. Most előre hoztuk januári számunkban, mert a múlt évben elmaradt, nem volt mérgezés, és reméljük, hogy idén sem lesz. Hogy tényleg ne legyen, talán még időben hívjuk fel a figyelmet a mérgezések veszélyeire. Mert általában nem sast akarnak mérgezni, hanem más ragadozót, vagy mezőgazdasági, vadgazdálkodási kártevőt. Ilyen a dolmányos varjú, a szarka, róka, kóbor kutya, melyek természetvédelmi és vadgazdálkodási kártétele az év bizonyos részében vitathatatlan. A varjúfélék megeszik más, akár védett, akár vadászható fajok tojásait, fiókáit, ezt teszi a róka is, abban az időben, amikor fészkelési szezonban ez a könnyű zsákmány. Az év más részében főleg a pockok fogyasztásával emberi gazdálkodás szempontjából akár „hasznosak” is lehetnek, de ezt a szemléletet bevezető Herman Ottó maga írta le, hogy nincs a természetben sem hasznos, sem káros, csak szükséges. Ha valamely fajnak a megváltozott körülmények kedveznek és más fajok kárára túlszaporodik, akkor egy önszabályozó természeti mechanizmus szerint táplálékhiány, élőhely hiány, vagy valamilyen betegség miatt az állomány magától összeomlik. De nem pusztul ki, hanem egy idő után újra indul a növekedés, majd ismét a csökkenés. Ez a hullámzás tartja fenn a biológiai egyensúlyt. Ha ezt a gazdálkodók, vadászok irányítani, befolyásolni, gyorsítani kívánják, az általuk preferált fajok, pl. a fácán, mezei nyúl védelmében, akkor a megvédendő fajok élőhelyének, táplálékbázisának biztosítása mellett a kártevőik visszaszorítását a jogszabályok adta módon csak lőfegyverrel és csapdázással tehetik. Mérgezést csak jogszabály által kártevőnek minősített, nagy tömegben máshogy nem kezelhető rovarok, mezei pocok, házi egér és patkány ellen engedélyez a jog. Korábban ez nem így volt, az 1900-as évek elején a ragadozók sztrichninnel, szerves foszfát-észterrel való mérgezése előírás volt az apróvadas területeken.

[caption id="attachment_7871" align="alignleft" width="300"] Fotó: Déri Balázs[/caption]

Ez, mint a legeredményesebb, leggazdaságosabb, ugyanakkor az ökoszisztémára legveszélyesebb módszer, olyan jól sikerült, hogy a 70-es évekre alig maradtak sasok és más ragadozók, de a 2000-ig szelektíven mérgezett varjúfélék populációja is töredékére esett vissza. Ezt mélyítették el és szélesítették ki a táplálékláncba kerülve az állatvilág összességére a növényvédelemben használatos nem szelektív mérgek, mint pl. a DDT. A mérgezések betiltásával, a madárfajok legtöbbjének védelmével és élőhelyük védelmével ez a folyamat megfordult, és mára elmondhatjuk, hogy csaknem minden védett faj visszatért a Kárpát-medencei élőhelyeire, és egyensúlyban van a terület eltartó képességével.
Ugyanakkor a rókák, és az utóbbi évtizedekben beköltöző aranysakálok elszaporodásának, és a természeti területeken kóborló kutyák kártételének a megváltozott gazdasági körülmények között a lőfegyverrel való gyérítés nem tudott határt szabni, és a dolmányos varjak, szarkák és szajkók lőfegyverrel nem veszélyeztetett, védett természeti-, vagy lakott területekre, városokba költözése az ott is alkalmazható élve fogó csapdák használatát, mint az egyetlen hatékony megoldást indokolja.

Az ölőcsapdák, mint az egyébként engedélyezett hattyúnyak, nem szelektívek, és minden évben találkozunk helytelen alkalmazásból, vagy módszer velejárójaként alkalmanként előforduló véletlen balesetek miatt megkínzott, és napokig szenvedő ragadozókkal. Ha elmarad a napi ellenőrzés, az élve fogó, hívómadárral ellátott Larsen csapdában is napokig szenvedhetnek étlen-szomjan a befogott állatok, vagy az őket a csapdában is zsákmányoló ragadozók. Ezzel a csapdázó az állatvédelmi törvény szerint állatkínzás bűncselekményét követi el.

[caption id="attachment_7872" align="alignright" width="225"] Fotó: Déri Balázs[/caption]

Ha a gazdálkodó mégis a betiltott, és szintén állatkínzás bűncselekményét megvalósító szándékos mérgezést választja, akkor további beláthatatlan következményekkel járó lavinát indít el. Két dolgot kell erről nagyon jól megjegyezni: az egyik, hogy a méreg nem válogat, azaz nem csak a kiválasztott célállatot öli, hanem mindent, a másik, hogy a mérgezés továbbmegy: másodlagosan, harmadlagosan és sokadlagosan is hat. A táplálékláncba kerülve más, védett fajok méreggel való kontaminációját, vagy halálát, és rajtuk keresztül az élelmiszerláncba kerülve az emberi egészséget is veszélyezteti. Ha tehát egy mérgezett csalétket akár a célállat, pl a róka veszi fel, akár a csalétekből, vagy az elpusztított célállat teteméből fogyasztó védett ragadozó, pl. rétisas mérgeződik, jelentős természetvédelmi kár keletkezik, mely önmagában is börtönbüntetéssel járó bűncselekmény. Ha pl. egy vaddisznó veszi fel a mérget a csalétekből akár közvetlenül, akár a célállat tetemének fogyasztásával, ő is mérgeződik, és elhullik, vagy előtte kevésbé figyelmes, és az őt ezáltal könnyebben elejtő, és elfogyasztó vadász és annak vadásztársai, és családja a következő áldozat a sorban. Nem beszélve arról, hogy ha a közfogyasztásba kerül, milyen beláthatatlan következményekkel jár. Tehát a mérgezés olyan ökotoxikológiai és élelmiszer-biztonsági veszélyt rejt magában, mely nincs arányban sem a vélt eredményével, sem az érte vállalt kockázattal.
Ez nemcsak egy elméleti lehetőség, hanem gyakorlati tapasztalat, és tudományosan igazolt tény, melyet az Állatorvostudományi Egyetem (akkor még SZIE Állatorvostudományi Kar) Gyógyszertani és Toxikológiai Tanszékének és Élelmiszerhigiéniai Tanszékének közös vizsgálatával kísérletesen is bizonyítottunk, melyről számos tudományos cikk jelent meg hazai és külföldi szaklapokban, posztereken, és erről több előadást is tartottunk. Előadtam ezt a FEHOVA-n is, hogy a leginkább érintettek, a vadászok is tudjanak róla.

[caption id="attachment_7873" align="alignleft" width="225"] Fotó: Déri Balázs[/caption]

A kamara vezetője akkor arra kért, hogy mondjam ezt el minden vadásznak. Ez tíz éve volt, és az erről szóló filmünket: „Álmomban rétisas szállt a kertünkbe” címmel a Magyar Vadászkamara finanszírozta. Folytatása: a „Bogyó visszatér”, már a korábbi és jelenlegi köztársasági elnökök és az MTVA támogatásával készült, abból az alkalomból, hogy az első film főszereplője Bogyó, a mérgezett rétisas sikeres gyógyítás után egy héttel ugyanazzal a mérgezéssel került vissza a Madárkórházba. De egy éven belül ugyanez megtörtént egy másik rétisassal is. Történt ez akkor, Magyarországon, azzal pár száz hazai sas közül néhánnyal, melynek olyan szerencséje volt, hogy időben megtalálták, és elhozták hozzánk. De történhetett volna bárhol a világon, és sajnos történik is, mert ilyen gyakori a szándékos mérgezés. A sas a tápláléklánc csúcsán van, és ha mérgezés miatt megbetegszik, alatta ez egész piramis érintett. Egy sas csaknem száz más érintettet jelent, melyek ott fekszenek a terítéken, de senki nem jegyzi őket, mert nem hírérték a haláluk, csak a sasé.
Azóta minden évben elmondom a FeHoVa-n a színpadon, ahogy most is teszem február 9-én, szombaton, 17 órakor, melyre szeretettel hívunk és várunk mindenkit. Standunknál a Vadászpavilon színpada és a preparátor verseny területe között, a Magyar Solymász Egyesülettel együtt munkatársainkkal és bemutatós madarainkkal Csacsogóval, szárnyaszegett, de simogatható egerészölyvvel, a beszélő dolmányos varjúval, és kézen hordozható japán füleskuvikkal, valamint a solymászok gyönyörű sólymaival és héjáival személyesen is találkozhatnak kiállítás ideje alatt. Itt megnézhető két fenti filmünk is a kivetítőn.
Aki sérült, beteg madarat talál, a kiállítás ideje alatt hozza be, standunkon látvány kezelésben részesül, és további ellátásról gondoskodunk. Szeretettel várunk mindenkit!

Dr. Déri János

Az ember átalakító tevékenységéhez és a nagy részben ehhez köthető környezeti változásokhoz minden élőlénynek szükséges alkalmazkodnia. Ezekre a madarak is reagálnak, állománycsökkenéssel, új fajok megjelenésével vagy akár, vonulási vagy fészkelési szokásaik megváltoztatásával. Már-már megszokott időjárási körülménynek számít a hazánkban az enyhe tél, melynek következtében számos vonuló szárnyas barátunk dönt a maradás mellett. Többek között a fehér gólya, házi rozsdafarkú, vörösbegy, feketerigó egyedei is áttelelnek évről-évre Magyarországon, fölülírva ezzel a több ezer év alatt rögzült vonulási kódot. Nagyobb probléma azonban, hogy a látszólag jobb időjárási körülmények a fészkelési időszakot is előbbre hozzák, azonban már néhány fagyosabb nap is tömeges fiókapusztulást eredményezhet.

Tél van. Ez az az időszak, ami kisebb-nagyobb madármentő állomások számára is egy nyugodtabb periódust jelent. Természetesen ilyenkor is rengeteg a tennivaló, hiszen szűkös készletek miatt legyengült, figyelmetlenné vált, balesetet szenvedett madarak ellátására ilyenkor is szükség van. Ezzel együtt ilyenkor lehet erőt gyűjteni a tavaszi fiókák fáradhatatlan seregére.

Erre az elképzelésre csak a természet szeret rácáfolni. Történetünk egy hűvös, de az időszakhoz képest hidegnek semmiképp sem nevezhető januári napon kezdődött.  Ez alkalommal a Bács-Kiskun megyei Miskéről kértek segítséget. A helyi általános iskola gyerekei nagy izgalommal állták körbe a földön ijedten kattogó jószágot. Az iskola egy tanára vette kézbe a madár sorsát. Nem sokkal később a Hortobágyi Madárpark telefonja csörrent meg, a megtaláló bagoly fiókaként azonosította a jövevényt. A park munkatársa érthető módon hitetlenkedve fogadta a meghatározást, kistestű bagolyként inkább kuvikra gondolt, melyről a megtalálót is sikerült meggyőznie. A helyszínen gyors bemutatkozás után, előkerült a dobozba csomagolt kis meglepetés. Méreteiből adódóan szinte biztos voltam benne, hogy jó volt a meghatározás, kuvikon kívül más, nála nagyobb testű bagolyfaj nem igazán férne bele a dobozba. Mindenre számítottam, csak arra nem, hogy egy narancssárga szemű pehelygombóc bújik elő a dobozból. Nem volt más, mint egy éppen tollasodó erdei fülesbagoly fióka. Záporoztak a kérdések a megtaláló részéről, jól tette-e hogy elhozta, lehet-e rajta segíteni. Ezekre a kérdésekre a szokott körülmények ismeretében sem mindig egyszerű válaszolni, ez a helyzet viszont teljesen új volt. A fülesbaglyok márciusban költenek, a néhány hetes fiókák elindulnak felfedezni, a szülők pedig követik és táplálják őket. Eddig ezt remekül teljesítették, azonban felmerült a kérdés, hogy vajon meddig marad ilyen enyhe az idő, mikor kell a szülőknek a saját túlélésükért küzdeni. Alapesetben a fióka maradhatott volna, most mégis jobbnak láttuk elhozni. Élénk, életerős és nem mellékesen jó étvágyú madárka, felnőtt korában egy kis gyakorlás után jó eséllyel kezdheti meg szabad életét.

Hága Krisztián

Igen, van benne valami. A régi karácsonyok illata, ahogy anya sütötte a habkarikát, na meg a mákos bejglit és készítette a vacsorát. Ott állt a feldíszített fenyő a szobában, amit csak néztünk tátott szájjal. Olyan szép csoda volt. Sorakoztak az apró kis meglepetések gyönyörűen becsomagolva, masnival díszítve, pontosan a fa alatt. Nem volt belőlük sok, nem volt közöttük nagy, nem is volt rá szükség.  A látvány, az volt az ajándék, hogy ismét van egy fa, ami olyan szép, mint amilyennek álmodtuk. Most, hogy írom ezeket a sorokat édesanyámtól nagyon távol, szinte érzem, hogy itt ül velem. Nem az ország másik csücskében, hanem itt, mellettem. Mert hiába vagyok felnőtt nő, egyben anya is, én mindig kislány leszek. Az én anyukám csöpp leánya. Semmi nem változott, csak annyi, hogy most mi sütünk, főzünk babácskámmal (aki persze már nem is baba, inkább pici ovis), mert jön a Mama. Mi látjuk vendégül őt, izgulunk, hogy minden étel sikerüljön, az evőeszközök csillogjanak, a tányér ragyogjon és a Mama boldog legyen. Amit ő csinált sok éven át, mostantól a mi feladatunk.  Persze lehet, hogy nem lesz olyan szép, nem lesz olyan finom, de minden szeretettel készül. Annak az embernek, aki nélkül sehol sem lennénk. Akit sírva hívok fel, ha baj van. Akinek öröm hallani a hangját, és amikor kacag, mindenki vele nevet, mert olyan szívből jövő az öröme, hogy nem tudsz nem nevetni!  És ő az, aki jön hozzánk nyaralni, telelni és igen, dolgozni is. Nyári estéken asszisztál nekem, amíg minden kisfecske jóllakik, és megetetem a frissen műtött kuvikot. Aztán kitör a világvége hangulat, mert édesanya nem számít rá, hogy a jóllakott kuvik fogja magát és elalszik a kezemben. Ő ebből annyit lát, hogy a baglyocska behunyta a szemét és nem mozog. Azonnal kétségbeesik. Ki ne esne kétségbe, a kuvik az kérem kuvik. Bármire képes, és ezt tökéletesen elő is adja. Amíg mindenki őt gyászolja, addig alszik picit, aztán kiszökik a dobozból. Ezt nekem is meg kellett tanulnom. Persze anya nem hiszi, így siratja tovább, majd fél óra múlva visszamegy belesni a dobozba. És láss csodát: a madárka él. Virgoncabb, mint valaha. Ezt én is megmondtam, de nekem nem hisz, csak a szemének. Neki a madár különleges. Na meg furcsa. És vigyázni kell rá, de azt nagyon. Cukrász az én anyukám, a torták pedig nem alszanak el csak úgy evés után, meg sehogyan sem. A többi süti sem elalvós fajta. Csak elkészül sok-sok munkával, örömet okoz az ünnepeltnek, azután elfogy. Ennyi a sorsa. A madaraké más! Ők elfogyasztják az ennivalót, gyógyulnak nálunk és tovaszállnak, mert így kerek az egész. És nekünk itt kell lennünk, hogy mindezt megtehessék! Hogy ehessenek, gyógyulhassanak, szállhassanak. Persze van olyan madárka, akinek könnyek közt intek búcsút, mert a szívemhez nőtt. Akik sokáig laknak nálunk, nos, velük egy idő után összetartozunk, amit persze nem szabad. Nem szerethetném meg egyiket sem, mert az az élete, hogy újra szálljon, nem az, hogy szeretgessem. De csak megszakad a szívem, amikor elköszönünk, mert utána hiányozni fog. Hiányzik a szeme, a tolla illata, minden mozdulata. Ez van, ha sírva is, de búcsút int az ember. Ezt a feladatot ránk ruházták. Vagy egy felsőbb hatalom, vagy inkább mi magunk. Ezt kell tennünk, mentenünk, elengednünk. Édesanyámnak is. Ha mindenki rendben van, utána süthetünk. Bár inkább csak ő süt, mert van a sorsnak egy kis fintora. Én még egy piskótát sem bírok megsütni. Nem megy. Tudom, hogyan kell. Ezerszer láttam, és mégsem sikerül. Hiába nőttem fel sütik, torták között, nem vagyok képes önállóan előállítani a pogácsán kívül semmit. De tényleg semmit. Valószínűleg ezért vagyok itt, ha már sütni nem tudok, legalább valami értelmeset azért csináljak. A kis pihe puha fiókákat például simán felnevelem. Az megy. Sikerült megtanulnom, de persze figyelek nagyon, hátha valaki más jobban tudja, mert akkor azt is megtanulom. Mindent megtanulok, csak sütni ne kelljen. Csak azt ne. Karácsonykor se. Úgysem ér rá senki megenni, a család fele minden Szenteste a műtőben küzd egy madár életéért, a másik fele meg készít valamiféle vacsorát, hogy mire végeznek a többiek, legalább étel legyen. Ha hidegen, akkor hidegen. Úgyis mindig minden kihűl, megszoktuk már. De legalább van. Van mit enni, van mit tenni, és ez a legfontosabb. Karácsonykor is, mindig is! Azt tehetjük, amiért itt vagyunk. Mentünk, gyógyítunk, ápolunk. Mindezt azért, mert vagytok Ti is!

Ennyit még kérhetek?

Kedves támogatóink, önkénteseink, madármentőink! Ti, akik minden mozdulatunkat segítitek akár anyagiakban, akár eszközökben, vagy épp a madármentés során, még kérnék valamit Tőletek!  Nem sokat, csak annyit, hogy gondoljatok bele egy percre. Két ajándék becsomagolása közt, vagy amíg megsül a bejgli, mert valószínűleg Ti sütni is tudtok. Jusson eszetekbe, hány pici madárszív doboghat azért, mert léteztek. Mennyi szárnyacska repít a magasba gyönyörű teremtményeket, mert meggyógyulhattak. Mehetnek, szállhatnak innen el, valahová, vagy pont oda, ahol csodás életük lehet. Csak ennyit kérnék Karácsonyra! Érezzétek át, mit tesztek nap, mint nap! Büszkén álljatok a feldíszített fenyőfátok köré! Büszkén és boldogan. Ünnepeljetek a tudattal, hogy életeket mentettetek ebben az évben is! Vegyétek ölbe a gyermekeket és meséljétek el nekik! Legyen szép az ünnep, de ne csak a Karácsony! Legyen ünnep minden napotok! Nekünk is minden pillanat ünnep, mikor valaki újra szárnyra kap. Mindegy, hogy tél van, vagy éppen nyár. Lehet ő egy fecske, vagy akár egy sas. Repüljön, éljen boldogan! Éljetek ti is így, szabadon, boldogan!  Az összes madárkánk és minden kedves kollégám nevében így kívánok Nektek csodaszép Karácsonyt!

Tisztelettel és köszönettel:

Németh Mónika

Téli madarak a karvalyok, a baglyok, a búvárok és a hattyúk. Na meg a mérgezett sasok. Ezekről majd későbbi számunkban írunk, mert idén még sas nem volt, csak egy ölyv, melyet holnap elengedünk, mert őt sikerült meggyógyítani. Nem szép dolog a mérgezés, ezért szentelünk ennek több időt. A karvalyok ablaknak repülnek, a baglyokat elütik, róluk is későbbi számukban írok, itt most csak a búvárok és a hattyúk következnek, kiknek általában semmi baja, csak nem tudnak felszállni. Azért nem, mert vízről tudnak leg inkább. A búvárok csak és kizárólag, a hattyúk többnyire. A sarki búvár ritka, de rendszeres vendég a Madárkórházban. Olyan, mint a vöcsök, csak az nyáron van. Lába pingvinláb, azzal a különbséggel, hogy a pingvinek még táncolnak is, ha kell, a filmekben, de a vöcskök, búvárok járni sem tudnak rajta. Csak úszni, Ha nincs víz, gyalog próbálnak keresni, és ez nem szokott sikerülni. Ezért a vizes autópályát, országutat ködben, sötétben folyónak néző búvár ott landol, és amellett, hogy jól odaveri magát, hosszú gyaloglásra számíthat. Közben elkopik a lába az aszfalton. Más bajuk nemigen van, leginkább semmi, csak vízre kell tenni őket. Ez befagyott vizek esetében problémás. De némi jégtörés után megoldottuk. Rég nem látott, GYESről visszatért egykori önkéntesünk, dr. Bodó Zsuzsa, a debreceni Főnix állatorvosi rendelő vezetője és a Debreceni Zoo új állatorvosa mentette és adta vissza szabadságát ennek a sarki búvárnak, miután férje komoly munkával feltörte a jeget a Hortobágy-folyóban. Valamennyi jeget azért a búvárnak is le kellett győzni, de sikerült. Pár nap múlva érkezett bütykös hatytyúnk két nap rehabilitációt követően már az olvadás után, jégtörés nélkül úszott el ugyanott, születésnapos mikulásunk, Tikos Gergő munkatársunk kezéből. Ha nem etetik a hattyúkat, délebbre húzódnak, ahol találnak a nem befagyott vizekben elegendő növényi táplálékot. Etetéssel viszont becsapjuk őket, számítanak a táplálékra, és nem vonulnak el. Koncentrált etetésükkel fertőzések (akár madárinfluenza) terjedését, hiányos táplálékkal mozgásszervi és tollfejlődési betegségeiket segítjük elő, ezért vízi madarat se nyáron, se télen ne etessünk!

Dr. Déri János állatorvos