Síri csend a Madárparkban. A kapu zárva, mindenki marad otthon. Gyerekzsivaj helyett viszont gyakori a gólya kelepelés, és rétisasok revírvédő hangja is rendszeresen hallatszik. Kevesebb az új beteg, mert nem mennek ki az emberek és nem találják meg a sérülteket, pedig biztosan vannak. Áram ütött ölyvek, vércsék, baleseti sérült varjak, mérgezett ölyvek, sasok, a fészekért egymást elkalapáló, és eközben szúrt sérüléseken kívül áramütést, baleseti sérüléseket szenvedett gólyák kezelésének időszaka lenne. Vannak bejelentések, mi is megyünk körjáratra a közelbe, van is mit kezelni, műteni minden nap, de lényegesen kevesebb az új beteg. A régiek rehabilitációs műtétei mellett több idő jut szemlélődni, mit csinálnak a madaraink a röpdékben. Napi vizitem során hosszabban elidőzöm a Nagyröpdébe betekintő megfigyelő leseken.
style="display:block; text-align:center;"
data-ad-layout="in-article"
data-ad-format="fluid"
data-ad-client="ca-pub-9569873119702122"
data-ad-slot="6391955634">
A Nagyröpde a szabadon bocsátásra való felkészítés utolsó állomása. Ez a vadító röpde, ahol a másik, a „túlélő” röpdében, vagy Kisröpdében már megedződött madarak folytatják a gladiátorképzést, de itt az emberi zavarást kell kellemetlen tényezőnek reflex szerűen rögzíteniük a viselkedésükben. Ha az ember jön, ők mennek. Mert itt a látogatókat beengedjük a röpde első részébe egy kilátótoronyig, ahonnan elzavarják az oda felgallyazott madarakat. A szelídebbeket a vadabbak magukkal ragadják, és ők is eltanulják a leckét. Gólyák, sasok, ölyvek vannak itt, nem csak az elengedésre várók, hanem a tartósan sérülteket is itt panzióztatjuk életük végéig, ahol közel természetes körülmények között akár fészkelési igényeiket is kiélhetik. Egyúttal csoportot, társaságot, akár konkurenciát képeznek a rehabosoknak, és az elengedésre készülőknek.
A március 15-i gólyaelengedés előtt jól meg is zavartuk párszor a röpdék nyugalmát. Imitált lövöldözés után merítőhálóval való hajkurászás során választottuk ki napokon keresztül azokat, melyeket legnehezebb volt megfogni, mert a legjobban repültek, és a legjobban féltek az embertől. Kellett ez akkor, hogy az elengedés előtti utolsó stressz emlékezetessé tegye az emberben való végleges csalódást, és innentől kezdve nagy ívben kerüljék el az embert és a hozzá tartozó dolgokat. Azóta alig lépünk be a röpdébe, csak etetés alkalmával. A napi vizitet is kívülről oldom meg, csak akkor megyek be, ha muszáj, mert még mindig nagyon félnek az itt maradottak. Látogatók nincsenek, csak én leskelődöm.
Ami most legjobban érdekel, az Bogyó, a kétszer mérgezett rétisas sorsa. Róla korábbi számainkban már írtam. Legutóbb ott tartottunk, hogy miután a gólyák hajkurászása elült, még aznap, március 15-én őt is áttettem a 9-es kórteremből a Nagyröpdébe. Korábban már oda került kórtermi társa Szelídke, a rajta kívül egyik repülős rétisas, aki már egyáltalán nem annyira szelíd, és Könyökös, a másik, aki már kigyógyult a könyökízület gyulladásából, és ugyancsak jól repül, lassan elengedhető lesz. Korábban, mielőtt Bogyót még a nyár végén behoztuk a kórterembe gyógykezelésre, éveken át ő volt az alfa domináns hím a csapatban, ő ült a legmagasabb pozícióban, a látogatói kilátó tetején. Azóta változott a helyzet, sőt, teljesen megváltozott. Amíg nem volt ott, egy másik, évek óta ott élő hím rétisas vett át a helyét. Tőből hiányzik az egyik szárnya, repülni nem tud, de ez, mint ahogy számtalan esetben más madárfajoknál is tapasztaltuk, egyáltalán nem befolyásolja sem az önértékelését, sem a küzdőképességét, sem az eredményességét ezen a téren. Gyalog felugrál a lépcsőn, és ott pöffeszkedik a kilátó tetején, és magas kli-kli-klikli revírvédő kiáltással adja tudtul, hogy ez a rész az övé. Párja nincs, legalábbis eddig nem jelentkezett, vagy szárnyaszegett létére nem szeret lépcsőt mászni. Könyökös száll fel mellé legtöbbször, de ő nem játszik, mert nem ivarérett, és csak repkedni szeret. Szelídke ritkán repül fel oda, pedig tudna, Bogyó egyáltalán nem. Pedig ez az egész neki szól. De megelégszik a zsilipelő folyosó tetejével, mely a kilátó után a második magassági pont, mely megfelel hajdú-nóta szerint „12 ezüstpitykés” mellényű legénynek. A „13-as” versenyzővel, a félszárnyú hímmel akkor kötözködik, amikor az földön csinál valamit. A múltkor megfürdette a kerti tóban, az lett a vizesebb, Bogyó csak félig. De a helyek kiosztása megmaradt.
style="display:block; text-align:center;"
data-ad-layout="in-article"
data-ad-format="fluid"
data-ad-client="ca-pub-9569873119702122"
data-ad-slot="6391955634">
Most az egyik használaton kívüli gólyafészekben ülnek mind a ketten. De nem mint jó pajtások. A 13-as fixírozza, Bogyó nyak- és tarkó tollait merevítve próbálja ijesztgetni, miközben nyugodt tollászkodást színlel.
A gólyák közül azok, melyek nem
elengedhetők, évek óta, némelyik, már több, mint 10 éve fészkelnek a röpdékben,
a nagy röpdében három párnak vannak tojásai megemelt, lépcsővel elérhető
fészekalapon. Elszántan és eredményesen védik meg hazai pályán csőrükkel a
sasoktól és a többi gólyától is a helyet, tojásaikat és később a kikelt
fiókáikat is. Az egyik ilyen lakott fészekből Szelídke mostanában rendre
elzavarja a fészkelő gólyát, és az hagyja magát. Talán Szelídke, aki immatur,
azaz még nem ivarérett, de szaporodásra már alkalmas lehet, mégis fészkelni
óhajt, vagy csak szórakozik, gyakorol. Ez esetben a gólyának kéne győzni, mert fészke
védelmében mindig az elszántabb győz, nem az erősebb, vagy a nagyobb. Vagy
Szelídke az elszántabb? A múltkor felgallyazott mellé a fészekbe a 13-as.
Egyébként meg úgy szokás, hogy a hím foglalja helyet, nem fordítva. Vele csak
ne akarjon semmit Szelídke, mert őt el akarjuk engedni! Még úgy járnak, mint
Bogyó és Luca, márpedig a sasoknál úgy van, hogy ásó-kapa, aztán még itt
ragadnak. Mivel a március-április nekik már nem párzási idő, ez januárban lett
volna, így nem lehet igazán komoly a szándék.
Ami érdekes volt pár napig, az a Nagyröpdében összepárosított darvak kérdése. A Nagyröpdében évek óta él egy öreg, hím, lógós szárnyú daru. Ősszel krúgat a vonuló társainak, hogy velük menne, tavasszal szintén, hogy ha nem mehet, legalább egy tojó jöhetne.
A Kisröpdében is él egy daru tavaly óta: egy másodéves hím, vagy tojó, nem látszik egyértelműen. De ott is maradtak gólyák, a halmozottan hátrányos helyzetűek, akiket a sasok a Nagyröpdében jobban kiszúrnának vacsorára, ezért itt, a szárnya szegett, gyalog parlagi sassal biztonságosan elvannak. A sánták, nyomorékok között három csőr hibás, köztük Csőrös, a csőr nélküli, valamikor műcsőrt viselt tojó, aki tavaly párba állt az egyik műlábas féllábú hímmel. Most a napokban, elég későn ugyan, de megint összebútoroztak a zsilipelő fülke tetején számukra előkészített fészekben. Egy másik fészekben, melyet tavaly előtt télen még Bogyó és Luca részére raktunk be, akkor teljesen feleslegesen, de most egy másik csőrtörött és egy lógós szárnyú gólya foglalta el, és már 3 tojáson kotlanak. Egy másik pár lógós szárnyú is fészekhelyet foglalt a földön, és inzultálni kezdték az ugyanott szívesen tanyázó parlagit, aki ha akar, tud enni gólyát is, de ilyenkor nem akar semmit, csak átadni a helyet a mindenre elszánt gólyapárnak.
A náluk kétszer nagyobb darut az egyik nap úgy elverték, hogy azt hittem, holtan fekszik vérbefagyva a hátán. De csak az ijedtség és a sokk volt nagyobb, csak kisebb sérülései voltak a nyaki ütőere közelében. A gólyák értenek ehhez, sajnos a Nagyröpdében is volt a napokban egy ilyen halálos baleset. Ilyen, amikor nem engedjük szabadon a területet foglaló, hormonoktól robbanó gólyát. Mert nem engedhetünk szabadon arra nem alkalmasat. A nem kívánatos gólyapárt egy mentőállomásunkra telepítettük át, ott egyedül vannak, a darut összevarrtam, és pár napot a 9-es kórteremben pihent. Ő bent krúgatott, a másik kint krúgatott a röpdében. A kórtermi pihenő után, amikor már a gólyák kiegyeztek a sasokkal és a másik daruval a terület birtoklását illetően, áttettük a darvat a Nagyröpdébe. Izgalmas volt, mint minden áthelyezés. Ha hím, és majdnem ivarérett létére a másik is annak tartja, akkor bunyó lesz, ha tojó, akkor fészkelés. De nem lett semmi. Én is ott figyeltem órákig, és egy dolgozót is ráállítottam merítőhálóval, beavatkozásra készen. Odasomfordált az öreghez, az elzavarta, és azóta 5-10 méteres távolságot tartva krúgatnak mindketten a kintieknek.
Béke, és nyugalom honol a a
röpdékben. Emberi zajok nincsenek. Csend van. Túl nagy csend. Itt a
Madárparkban, a faluban és Hortobágyon. Autók sem járnak a 33-as főúton.
Mindenki csendben teszi a dolgát. Otthon. Mi is.
Dr. Déri János
style="display:block; text-align:center;"
data-ad-layout="in-article"
data-ad-format="fluid"
data-ad-client="ca-pub-9569873119702122"
data-ad-slot="6391955634">
