Csutka:

Ez a név egy Parlagi sast takar. 2010.07.06.- án került a kórházba, itt hangsúlyozom, hogy a kórház fő célja a gyógyítás, nem a szelídítés, bár a történet ezt nem igazolja. Komoly sérülésekkel érkezett./A begye kiszakadt, a combja eltört/ Viszonylag jó állapotban üldögélt a szállító dobozban, a vadság minden jele nélkül. Déri János doktor azonnal kezelésbe vette, megműtötte és a sebeit gondosan ellátta. Na! A bajok itt kezdődtek! Minden kezelést jól tűrt (RTG, altatás, műtét, kötözés, stb.), csak az elé tett apró húsdarabokat méregette bánatosan. Egyszerre sokat nem ehetett, hiszen a begye össze volt varrva, a pici húsdarabokkal viszont nem foglalkozott. Ennie kellett, így megpróbálkoztam kézből etetni őt. A csipesztől idegenkedett, de az ujjaim közül némi nézelődés után óvatosan elvette a falatokat. Napjában többször etettem, és pár alkalom után halkan kotyogva fogadott. Mire a begye meggyógyult, már követelte az etetést (persze kézből) és érdeklődéssel figyelte, ahogy a csőrétől pár centire szedem szét a csibét, közben kotyogva sürgetett. Ha egészben adtam oda, akkor elvette, meglengette és eldobta. Furcsa viselkedés ez egy kifejlett sastól, mivel egy kirepült fióka volt. Csak a tarkóján díszelgett egy körömnyi pihefolt. A java csak ezután jött. Ahogy a lába javult, már állva, a szárnyát lebegtetve várt és a jellegzetes kéregető hangján követelte az ennivalót. Mikor odaértem hozzá átváltott halk „pakok-pakok”- ba. /Jó lenne tudni sasul/ Ezután kezdett repülgetni a kórteremben (övé volt a legnagyobb), ha bementem elém repült és szárny lebegtetve köszöntött, hiába mondtam: - Csutka, az anyukád nem én vagyok!!! Mikor a hangom a folyosón meghallotta, kiabálva válaszolt a látogatók nagy örömére. Szépen gyógyult. Déri doktor gondos ápolásának köszönhetően.  Szokása lett, hogy ajtónyitásra azonnal repülve jött és a feldobott csibét elkapta, azután várta a szokásos kézből etetést. Bekerült közben egy mérgezett parlagi sas is, és mivel az állapota javulást mutatott, nevelési célzattal (hátha megneveli) össze szerettük volna tenni őket. Na, ez nem sikerült. Csutka szinte azonnal támadott. Mindent vissza, majd az idő helyre teszi. Hívtunk egy szakértőt, Bagyura Jánost, akinek a véleménye egy igen hosszú, kétséges sikerű visszavadítás volt. A sas szelídségére biztos magyarázatot ő sem tudott adni. A kapcsolatot minimálisra korlátoztuk. (Takarítás, etetés, vízcsere), bár ez sem hozott áttörést. Mindennel játszott, leginkább a felmosó fejek bánták, hiszen jól lehetett rá vadászni. Mindennel játszott! Vadászott mindenre, pihetoll, felmosó, fadarab, labda (ez volt a kedvence), na meg a cipőfűzőmre.  Elkészült a kis röpdénk, néhány ölyv belakta, így eljött az idő a visszavadítás elkezdésére és az elektromosság megismerésére, a későbbi bajok elkerülése érdekében. Amúgy is ez volt a szakértő véleménye, ha szabadba kerül változni fog! Megkapta az élő zsákmányát is, hiszen a biztos zsákmányolás a szabadság fő feltétele. Ezzel nem is volt baj. Fogni fogott, aztán várta, hogy szedjem szét neki. Sokszor próbált a kezemre, hátamra, fejemre telepedni (néha sikerült is neki), de soha nem bántott. Bíztunk abban, ha sokat repülhet, egy új helyen abbahagyja. Megtörtént a helycsere. A siker pedig elmaradt. Sokkal játékosabb, szelídebb lett. Az ölyvek ennek nem örültek, hiszen ha egy ismerős benézett, rögtön fogott magának egyet, felborította és indián módjára ugrált körülötte. Az ölyv persze próbált védekezni, ilyenkor futás volt madarat menteni. Soha nem bántott egyet sem, csak játszott és bánatosan nézte, amikor elvittük az ölyveket. Az összeszoktatás nem sikerült, hiába volt sok madár körülötte. Eljött a december és több hétre hazamentem, gondoltam itt az alkalom, hogy felejtse a kötődést. Januárban találkoztunk újra. Felejthetetlen volt! Mikor meglátott, az ülőfán oldalra dőlve, kotyogva- szárny lebegtetve fogadott. Szinte vádolt, hogy hol voltál eddig? Semmi sem változott, csak a röpte javult. Ha repült, süvített a levegő körülötte. Gyönyörű a levegőben. Talált magának egy magas ülőkét, ahonnan kilátott, ott szeretett ücsörögni. Ha meglátott a környéken, hangosan kiabálva követelte a játékot. Maradtak az etetési szokások is. A lerakott étel ott maradt, a kézből elvett csibét szépen megette, csak ott kellet lenni vele. Evés után persze játék, fogócskázás (ilyenkor én vagyok a nyúl, akit kerget), labdázás. Hogy rövidre fogjam, mert nem cikket, de könyvet kellene írni erről a madárról, több egyeztetés és megbeszélés után az a döntés született, hogy a madár Górésra kerül. Itt más sasokat embertől elzárt körülmények között és talán visszatér a normális viselkedése, és leszokik az emberről.

Ha ez sikerül övé a szabadság, övé az élet!

JÓ TANULÁST, SOK SIKERT CSUTKA!!!!!!

Tóth János