Különös év ez. Olyan húsba vágó, félelmekkel teli, mondhatni tragikus. Mi lesz holnap? Sejti valaki? Ami most jött, azért tényleg hiábavaló volt szilveszterkor ünnepelni. Nem vártuk, nem készültünk fel rá, próbára is tett és tesz a mai napig mindenkit. Lóg egy pallos a fejünk fölött. Védjük egymást, a papát, a mamát, a szomszéd nénit, az idegeneket, más út nincs. Az ellenség ismeretlen. Szabad szemmel nem is látható. Közben próbáljuk élni „egyszervolt” életünket. Dolgozunk, beszélgetünk, vacsorát főzünk, gyermeket nevelünk, létezünk. A maszkunk mögött ki veszi észre az aggodalmat, ami arcunkon ül? Aki figyel ránk, rajtuk kívül senki más. És ők azok, akik a mosolyt is meglátják, elbújva bár. Szép napot kívánunk a boltban az eladóhölgynek, látjuk a szeme nevet. Köszönjük a segítségét a benzinkúton dolgozó srácnak, zavarában elpirul, sebaj, az álarc szinte elfedi. Segítünk hazavinni a kenyeret és a vizet egy idős úrnak, ma inkább mi is arra megyünk. Ki tudja, látjuk- e még? Annyit kér, várjuk meg, pár perc az egész.
style="display:block; text-align:center;"
data-ad-layout="in-article"
data-ad-format="fluid"
data-ad-client="ca-pub-9569873119702122"
data-ad-slot="6391955634">
Beviszi bevásárlókosarát a házba, kisvártatva kiballag, kislányunk felé nyújt óvatosan egy almát. Azt mondja halkan, megmosta rendesen és ismeri a gyermeket, tudja, hogy szereti. Jól tudja, nagyon jól, de mostanában séta közben nem állunk meg fecsegni a kapuja előtt. Ezt érti Ő, csak valahogy nehéz. Hiszen annyira szeretné megsimogatni azt a kis állandóan kócos gyermekfejet. Napról napra adományokat gyűjtünk mindenkinek, akinek szüksége van rá, és sajnos fogalmunk sem volt róla, milyen körülmények között élnek. Nem volt rá idő, hogy megismerjük őket. Semmire sincs idő. Közben a szívünk szakadt bele, hogy Húsvétkor nem lehetett együtt a család. Helyette megtanultunk kezet mosni. Sokszor, alaposan. És felfedeztük, hogy tudunk tenni valamit, valahol. Ott lenni, támogatni, csupáncsak érezni. Későn, túl későn, de eljutottunk eddig. Akkor is, ha közben jönnek ők, a kétkedők, a mindent jobban tudók, a soha nem segítők. Szinte már nem is fáj. Ez a mai világ, szomorú, szánalmas, de ilyen.
Harsognak, fröcsögnek, addig sem rettegnek. 5 éves gyermekünk erre azt mondaná: „Ha nem tudsz egy jó szót szólni, akkor inkább ne mondj semmit! „ Mi tudjuk jól, aki segít, csendben teszi. Nem kérkedik. Létezik. Megáll és lehajol egy útszélen fekvő madárhoz. A saját kabátját is feláldozza, ha kell, hogy melegen tarthassa azt a kis apró, pihegő testet. Megesik, hogy nem is tudja ki ő, mi ő, de fekszik, sérült, nem hagyhatja ott. Nem bírná el a lelke. Van, aki megérkezik, és hozza egy nagy dobozban az összegyűjtött adományát. Kisuttogja a kötelező álca alól, nem ő szerezte egyedül, a barátai is segítettek. (Igen, itt kezdődik a barátság. ) Leteszi, nem vár érte hálát, csak a madarakat szeretné megnézni. Azután könnyes szemmel távozik. Amint elmegy, mi is könnyezünk. Nem lepődtünk meg, tudtuk, hogy jönni fog.
Hozzánk be lehet sétálni. Örülünk egy kirándulónak, aprócska családnak, hemzsegő maszatos gyermekcsapatnak, tündéri idős néniknek és tiszteletet parancsoló, már sokat megélt uraknak. Ezért vagyunk látványkórház. Az érdeklődő szempárokért. A kérdésekért. A madarakért! Semmi másért, azért a nagyon várt, újra erős szárnycsapásért. A tollkabátos, aki hozzánk érkezik, gyógyuljon meg, legyen szabad, szálljon, amíg csak lehet.
Pont úgy, mint épp ebben a pillanatban a vonuló darucsapatok. Húznak be a tarlóról az éjszakázó helyre, hatalmas ricsajjal jelezve jöttek, itt lesznek egy kicsit, azután mennek. Nekik nincs operatív törzsük, csak egy domináns egyed, aki vezeti az ék alakba szerveződött csapatot. Nem fővezér, de követhető, tisztán érthető. Ilyen a természet. Szépen elrendezi a maga dolgát. A darucsapatok nem tévednek el, a gólyák is tudják, merre szálljanak. A fecskék szintén érzik, itt az idő, indulni kell. Miután mindenki elment, nekünk mi marad? A sok kis itt lakó, ha lassan is, de gyógyuló, csodás madarak. A soha szárnyra már nem kapók, szemükkel oly sokat mesélő, fiókát adók. A remény, a hit, és a tudat, nincs hiába, van még hova. Nem látjuk az arcokat, nem ismerünk minden nevet. 11332 gondoskodó szív által felajánlott adó 1% a madaraknak érkezett. Mellettük áll egy talpraesett nagy csapat, önkéntesekkel, támogatókkal, látogatókkal, a sors éppen mellénk kit ad. Mindenkinek a célja egy, az eredménye látható. Így kerül ki tőlünk sok egészséges, újra gyógyultan szárnyaló. Tudjuk, hisszük, ez mindig így marad, nélkülük nem is fogadhatnánk sérült madarat. A sok támogatást, jó szót, törődést visszaadni miként lehet? Ezúton szeretnénk hálásan megköszönni a sok felénk nyújtott segítő kezet. Szeretettel várnak mindenkit a néha csípős csőrűek. A gondokat, bajokat pedig legyen kedves és fújja el a szél, amilyen gyorsan csak lehet!
Németh Mónika
style="display:block; text-align:center;"
data-ad-layout="in-article"
data-ad-format="fluid"
data-ad-client="ca-pub-9569873119702122"
data-ad-slot="6391955634">
