A fészkéből kiesett fióka mondhatni a klasszikus esete annak, amikor egy kismadár emberi segítségre szorul. Általában viharok után, ragadozók támadását követően, a fészkelőhely, vagy fészek sérülését követően találkozhatunk elárvult fiókákkal a földön. Sajnos a madarat megtaláló emberek nem minden esetben hoznak megfelelő döntést a fióka további sorsáról. Gyakran megesik, hogy elhozzák az olyan fiókát, amelyik nem szorul mentésre, míg máskor tudatlanságból sorsára hagyják a valójában segítségre szoruló kismadarat, köszönhetően az elmúlt években bizonyos madarasok által terjesztett „Ne fogd meg, ne nyúlj hozzá, ne mentsd meg a szüleitől, mert nem árva!” tiltásnak. Ez utóbbi meg az olyan esetek egyre növekvő számának köszönhető, amikor tényleg feleslegesen hordják haza az olyan fiókákat (leggyakrabban feketerigó-fiókát), amelyeket gondoznak a szüleik és valójában nem is árvák.
Egyes fajok fiókái, mint pl. a rigófélék, a kistestű rigófélék (rozsdafarkú, vörösbegy) azelőtt hagyják el a fészket, hogy igazán jól tudnának repülni. Ez egyfajta faji sajátosság és a kismadarak túlélését szolgálja. Normál esetben, ha ilyen fióka kerül az utunkba, ne próbáljuk elkapni, mert nagy valószínűséggel nem árva, a szülei a közelben tartózkodnak. Emellett ezek a fiókák egyáltalán nem elveszettek. Szaladva menekülnek, jól bujkálnak a sűrű bozótban, és valamennyire repülnek is, ha az szükséges. A házi rozsdafarkú fiókák a kirepülést követően képesek alacsonyan, egyenes vonalban berepülni a bokrok sűrűjébe, vagy tetőről tetőre repülni, miközben szüleikkel hangosan csettegnek. Nem gondolom, hogy látva ezt, mentési szándéktól hajtva bárki is üldözőbe venné őket.
Viszont, ha olyan fiókába botlunk, aki gyenge, nyílt terepen botladozik, könnyen megfogható, tehát odasétálva egyszerűen felvehető a földről, vagy jó állapotban van, de fejletlen, akkor a pártfogásunkra szorul. Rozsdafarkúaknál szokott lenni, főleg nagyobb méretű fészekalj esetén, hogy a fészekalj jól fejlett fiókái a szülőkkel együtt elhagyják a fészket, és a fészekben ottmarad egy-két fejletlen fióka. Egy idő után ők is kiugrálnak, és testvérek, szülők híján a fészek közelében mászkálnak, vergődnek a földön. Szemügyre véve tollazatuk fejletlen, ők maguk is senyvedtek és persze röpképtelen is. Ebben az esetben is nekünk kell nevelnünk őket a továbbiakban, ha nem szeretnénk, hogy elpusztuljanak. Ember által, megfelelően nevelve, az esetek többségében jól ki lehet őket kupálni, és ezt követően visszakerülhetnek a természetbe.
[caption id="attachment_8053" align="aligncenter" width="600"]
Fotó: Konyhás István[/caption]
A pintyfélék, verebek, cinegék seregély és fecskefélék fiókái teljesen röpképesen hagyják el a fészket, és ezt követően a fák lombkoronájában tartózkodnak a szülőkkel, ahol azok még egy ideig tovább etetik őket. A röpképes állapotot úgy kell érteni, hogy ilyenkor olyan jól még nem tudnak manőverezni, mint az öreg madarak, de fáról fára biztonsággal átrepülnek, valamint ha szükséges, akkor hosszan, magasan tudnak a szülőkkel tartva repülni. E fajok fiókáit ha földön, röpképtelenül vergődve találjuk, és könnyedén megfoghatóak, akkor a továbbiakban nekünk kell nevelnünk őket. Hiába rakosgatjuk őket faágra, kerítésre, előbb-utóbb megint a földön fognak kikötni. A fészekbe visszarakás sem mindig lehetséges. Van az a szituáció, amikor pl. tengelic vagy zöldike esetében egy-egy fióka korán kiugrik a fészekből és földre kerülve röpképtelenül ugrál, a többi fióka pedig még a fészekben marad, aminek még a kilétét is ismerjük. Sajnos a fészekbe visszahelyezés nagyon kockázatos, mert az anyányi fiókák kirepülés előtt a fészek peremén szétszéledve ülnek, és nagyon érzékenyek a zavarásra. Ha ilyenkor megbolygatjuk őket, a teljes fészekalj szétugrálhat megfelelő röpképesség nélkül, ami –akárhogy is nézzük- nem éri meg azt, hogy a nálunk lévő fióka mindenáron visszajusson a családjához. Áthidaló megoldásként megfelelően járunk el, ha a kézre került fiókát elkezdjük biztonságban nevelni, amíg el nem éri a szabadon engedéséhez szükséges röpképességet. Figyeljük, hogy a fészekben maradt fiókákat mikor kezdik kivezetni a szülők, és ekkor mi is vigyük ki az általunk nevelt fiókát. A kismadarat felmutatjuk, aminek láttán a szülők hamarosan megérkeznek és a közelünkben maradva, sokszor szinte karnyújtásnyira telepedve tőlünk, magukat riszálva hívják a nálunk lévő fiókát. Ebben a pillanatban visszaadhatjuk a szüleinek, akikkel immáron szépen el tud repülni, és csatlakozhat a már kirepült testvéreihez is. Mi pedig ezzel mentesültünk is az önállósítás és visszavadítás kötelezettsége alól.
A madárszülők nem olyanok, mint az emberszülők. Nem fognak gyengécske, a többivel tartani képtelen fiókáikhoz visszatérni és rájuk különös figyelmet fordítani, hanem minden esetben hagyják őket veszni. Ezért ha olyan helyzetbe kerülünk, hogy egy-egy ilyen gyenge, csenevész fiókával hoz minket össze a sors, akkor ne a szentimentalizmus, hanem a józanész által vezérelt döntést hozzuk meg.
[caption id="attachment_8054" align="aligncenter" width="600"]
Fotó: Konyhás István[/caption]
Fészekből mentés
Nem tévesztendő össze a fészkezéssel, amikor egyes emberek bizonyos indíttatásból kiszedegetik a fészekből az egészséges fiókákat. A fészekből mentés leginkább a még fészekben lévő, fejletlenebb fiókákat érinti. A kihelyezett fészkek ellenőrzésekor derülhet fény a fészekből mentés szükségességére. Tartós lehűlés, a madárszülők pusztulása, a fészkelőhely súlyos sérülése és az egyedi visszamaradottság adhat okot arra, hogy fészekből mentsünk. A hozzáértő madárbarátok legtöbbször tudatában vannak annak, hogy a portájukon lévő fészkek és az abban cseperedő fészekaljak milyen állapotban vannak. A madarakat bármi nemű zavarás nélkül, fél szemmel mindig figyelhetjük, és a különféle jelekből tudunk következtetni arra, hogy a fészekben lévő fiókák milyen állapotban lehetnek.
Ha egyik, vagy mindkét madárszülőt éri valami –ami sajnos bármikor bekövetkezhet-, akkor azt fogjuk tapasztalni, hogy megszűnik a mozgás a fészek körül, tehát a szülők szorgalmas élelemhordása abbamarad. Ilyenkor a fiókák magukra maradnak, etetés és melengetés híján kihűlnek, majd erőteljesen fogyásnak indulnak. Egy kis ideig még élnek ilyen senyvedt, aszalódott állapotban, végül pedig elpusztulnak. Ha csak a hím madár veszik oda, akkor a fészekaljjal magára maradt tojó többnyire megbirkózik a feladattal és felneveli a fiókákat, de fordított esetben, ami sajnos gyakoribb, a fiókák nem fogják megkapni a megfelelő gondoskodást és végül elpusztulnak. Bármi probléma is legyen, akkor kezdhetünk gyanakodni, ha a fiókák elhallgatnak, tehát a korábbi élénk csipogás, ami a fészekből hallatszott, hirtelen megszűnik. Ha ilyet tapasztalunk, azonnal ellenőrizni kell! A verebek, cinkék, seregélyek fiókái még az etetések között is hallatják ciripelő hangjelzésüket, ami félidős kortól már jól kihallatszik az odúkból. Ha ez abbamarad, akkor bizony elő kell venni a létrát és bele kell nézni a szóban forgó fészekodúba, mert több mint valószínű, hogy ott pusztulásra ítélt fiókákat fogunk találni, akiket ki kell onnan menteni.
Egyedileg visszamaradott fiókák esetében különféle jeleket nem láthatunk, csak élhetünk a gyanúval, hogy ilyen fióka is lehet a fészekben.
Valamennyi madárfajjal megeshet, hogy lesz egy-egy visszamaradott fióka a fészkeikben, de ezt a jelenséget leggyakrabban mégis fecskéknél, varjúféléknél, seregélyeknél és cinegéknél lehet tapasztalni.
[caption id="attachment_8057" align="aligncenter" width="600"]
Fotó: Konyhás István[/caption]
Tojásmentés
A tojásmentés a fiókamentés speciális formája, ami rengeteg szakértelmet igényel, kimenetele kétes, és a keltetésen kívül a tojásból éppen kikelő, 0 napos fiókák felnevelésének rejtelmeivel is tisztában kell lennünk. Ennek is vannak bőven ellenzői, egy szakleírásban döbbenten olvastam, hogy a tojásrakási- és kotlási időszakban bekövetkezett madárszülő-pusztulás esetén a magára hagyott fészekből dobjuk ki a tojásokat, hogy a madarak újból költhessenek, mivel ezekkel úgysem lehet mit kezdeni. Pedig nagyon is lehet velük mit kezdeni, és ha minden jól alakul, olyan élményben lesz részünk, amit soha életünkben nem fogunk elfelejteni!
Tojásmentésre akkor van szükség, amikor tojásrakás- vagy kotlás idején tudomást szerezünk a madárszülők pusztulásáról, és még időben be tudunk avatkozni. Ezen kívül olyan különleges körülmények is indokolhatják ezt a fajta közbeavatkozást, amikor is a fészek olyan szerencsétlenül megválasztott helyekre épül pl. gépekbe, használaton kívüli eszközökbe, ahol az adott használati tárgyakat mindenáron mozgatni, indítani kell és nem lehet annyi ideig várni, míg a madárfiókák kirepülnek. De gyakran előfordul az is, hogy a fehér gólya szülők pusztulnak el. Kotlási idő alatt, ha az egyik madár pusztul el a párból, akkor is menteni kell a tojásokat, hiszen egyedül nem tudja biztonságosan kikölteni a tojásokat egy madár sem.
Orbán Tamás
