Kedves olvasóink, hű támogatóink, segítőink!
Eltelt egy év, kezdődött egy másik. Mindig jön egy újabb év, ami, ha nem is hoz újat, szívből reméljük, legalább nem vesz el semmit. Nagyon sokat kell tennünk néha egy életért, de van, hogy egy kis pihenő a bekerült a madárkának épp elég. Nem tudhatjuk, mikor, ki és milyen állapotban érkezik. Azt viszont tudjuk, hogy bízhatunk. Abban, hogy a sérült aprócska, vagy éppen nagy madár erős lesz, élni akar, és az élet utat tör magának. Hihetjük, hogy a tudásunk, a felszereltségünk pont elég lesz a gyógyításához. Gyűlik össze annyi adomány, amiből fenntarthatjuk azt, amink van. Esetleg fejlődhetünk is, mind eszközök, mind gépek terén. Szeretnénk. Szeretnénk bővülni, szépülni, még jobbnak lenni, ez a madarak érdeke. Le kell írnom őszintén kedves olvasóink, én most nem annyira hiszek. Még azt sem, amit látok. Mindez az én hibám. Véletlenül alakult így, mivel csak a Dr. Csont című sorozatot szerettem volna megnézni. Most lehet, mosolyognak rajtam, de imádom. Újra meg újra képes vagyok megnézni. Egyik este nem sikerült. Véletlenül másik csatornára kapcsoltam. Egy hírműsor ment, amivel a nyakamba szakadt a rettenet. Persze tudom, fele csak kacsa, minden riportban kiraknak egy gumikesztyűt az út szélére, hogy legyen mit lekamerázni, minél riasztóbb szemszögből. Ha sárgarépát loptak az éj leple alatt, nem sérült meg senki, akkor is. De még tovább kapcsolni sem bírtam hirtelen a döbbenettől. Nap, mint nap látom a küzdelmeket egy életért, látom a madárszemekben a szenvedést, a fájdalmat, a műtét közben csendben csordogáló vért, amivel elfolyhatna egy élet. Ott csillognak az izzadságcseppek doktorunk homlokán, arcán az érzelmek egész tárháza felvonul. Hallom, ahogy egy nehéz műtét utolsó perceiben, néha már kétségbeesetten azt mondja, most már jó kell, hogy legyen! Rendesen lélegzik? Ébresszétek! Gyorsan! Ott vagyok a háromórás műtét kellős közepén, amikor egy szív nem dolgozik tovább, egyszerűen megáll. Végig nézem az újraélesztést, miközben doktorunk kitartóan mantrázza, lélegezz, gyerünk, lélegezz!
Újra megetetem a gólyát, aki már harmadszorra hányja ki az ebédet. Kiszedegetem a csontikat, akik épp egy nyílt sebben élik világukat és rágják a madár húsát. És igen, van, hogy nyakig vagyok a kakiban, a szó szoros értelmében. Mindezek ellenére egy hírműsor pár perce alatt teljesen kikészültem. Egyszerűen nem lehet ilyen ez a világ. Ennyire szörnyű, embertelen, tele rettegéssel, katasztrófával. Gondoltam egy nagyot, lássuk, akkor mi szalad a neten, a csodás mindent tudó közösségi oldalakon. Rosszabb csak nem lehet. Nos, pont ugyanannyi csapásért, de kiderült számomra, hogy kedves hazámnak minimum a fele szakképzett virológus. Mondjuk ezt nem is gondoltam volna. A többi népbutító, csordaszellemre alapozó hírekről inkább nem is írok. Ezek után már csak annyit kérhetek, amennyit a kesztyűmön ülő madárnak suttogok. Kapaszkodj! Mást nem tudok. Kapaszkodjunk össze, még erősebben, mint eddig. Segítsünk, ha segíthetünk. Tegyük, amit tehetünk. Így talán el nem veszhetünk!
Németh Mónika
style="display:block; text-align:center;"
data-ad-layout="in-article"
data-ad-format="fluid"
data-ad-client="ca-pub-9569873119702122"
data-ad-slot="6391955634">
