Itt állok a lakhelyed előtt, mint annyiszor már. Éveken  át, naponta álltam itt. Jöttem, hogy köszönhessek, s te visszaköszönj. Mindig elém ugráltál, tettél- vettél, illegetted magad, ébenfekete  tollaidon a napfény ragyogott, vagy épp esőcsepp csillogott. Mindent  tudó okos szemeddel, kissé félrehajtott fejjel néztél, s szóltál: Hauuuu! Dobáltál egy kis kavicsot, megmaradt vacsorát dugdostál az itató alá, faágat hordtál, csőrt tisztítottál, dolgod volt, rengeteg. Bárcsak lenne még.....
De most csak a semmi néz rám.
Úgy állok itt, mint hat éve Jani (Tóth János, solymász †1954-2012) ajtaja előtt. Ő nevelt fel téged, veled élt  20 évet, de tovább nem maradhatott.  Elment csendesen, neki több nem adatott.  Hónapokig,  akárhányszor megláttál egy számodra ismerős arcot, hallottál ismerős lépéseket, köhögtél.  Pont úgy, ugyanazon a hangszínen,  ahogy ő köhögött. Hisz ismerted jól, utánoztad tökéletesen. A hideg is kirázott, akárhányszor meghallottam.  Kapkodtam a fejem, itt van Jani, hát visszajött? De nem ő volt, hanem te. Így szerettél volna emlékezni rá, ugye?
Most te távozol közülünk, neked is lejárt a földi időd. Megöregedtél, s ezen  nem segíthetünk. Szeretnénk, de csodát nem tehetünk. Azt beszélik, egy holló száz évig is élhet, de ez csak egy mese. Azt is mondják, a földi lét után vár egy másik világ, ahol ott várnak ők, kik korábban mentek el. Ez nem tudom, igaz-e, de, ha így van, már sosem leszel egyedül. Szeretném, ha így lenne.  Szeretném, ha nem lennél egyedül, ha már velünk nem lehetsz. Örülnék, ha ott is tudnál pakolászni, csőrt csiszolni, enni, inni, mutogatni, milyen is vagy te. Mert különleges vagy nagyon. Egy csodálatos, tollas jó barát. De, ha ez is egy mese, nincs is másik világ, akkor csak szép álmokat kívánhatok neked, a legszebbeket.
Aludj hát Coco! Én meg még egy kicsit állok itt...

Németh Mónika