A minap egy kedves osztrák fotós házaspárral találkoztam. Szeretik Hortobágyot, szeretik Magyarországot, gyönyörű nálunk, ahogy mondják, a természeti kincseink valóban csodásak, bár néhány dolgot nem értenek. Bejárták már keresztül-kasul, azt hiszem, sok olyan rejtett kis zugában is jártak már az országnak, ahol a legtöbbünk nem, én sem. Elképedve mesélték, hogy most Nádudvar mellett több kis ketrecet láttak, amiben egy szarka volt. Korábban a Fertő-tó környékén is láttak ehhez hasonlókat, nagyon-nagyon sokat. Bár nem volt előttük teljesen ismeretlen a jelenség, megdöbbentek, milyen nagy számban voltak csapdák kihelyezve. Természetvédelmi ügyekben jártas beszélgetőtársam felvilágosított bennünket, hogy ez egy nemzeti parkos projekt. Befognak egy szarkát, beteszik egy ketrecbe, majd a földre helyezik. Ha egy madár ott van, a többi is kíváncsiskodni kezd, besétálnak a három rekeszre osztott ketrecbe, s utána nem tudnak kijönni. A szarka ugyanis nagy fészekrabló, nem válogat, hogy védett madár vagy nem védett madár fészkét fosztja ki, és a csapdázással a természetvédelmi károkozását igyekszenek meggátolni, visszaszorítani a szarka populációt. Valahogy furcsa érzés volt ezt hallani. Nem szeretem, ha egy fajt elkezdenek pusztítani – mert végül is ez a sorsuk az elfogott szarkáknak –, csak azért, hogy egyszerűbb legyen valamit megoldani. (Na jó, a szúnyogirtás kivétel, de létezik környezetbarát biológiai védekezés is, amikor a szúnyogokat még lárvakorukban irtják, így mást nem veszélyeztet.) Vallom, hogy a természetvédelmet nem szabad összekeverni a természetszeretettel, az érzelmek motivációt jelenthetnek, ha a természet megóvásáról van szó, de ha csak ennyink van, az kevés, a megfelelő tudás nélküli munkával nagyobb kárt okozhatunk, mint amennyi hasznot hajtunk. Először úgy voltam vele, ez a rossz érzés talán azért van, mert én szeretem a szarkákat, de a szakemberek biztosan tudják, miért van erre szükség. A mi környékünkön mindig is sok szarka volt. Láttam egyszer, ahogy egyikük egy feketerigó fiókát elkapott, addig kopácsolta a csőrével, míg végzett vele. Döbbenetes élmény volt, sokáig nem tértem napirendre felette. Aztán beszélgettem egy teljesen más szemléletű emberrel, és sok mindent megértettem. A szarkák, ahogy minden más ragadozó madár, vagy minden más ragadozó is igyekszik a lehető legkisebb energia befektetésre. A könnyű préda a legjobb, elegendő élelemhez jut, de nem veszít sok kalóriát, biztosított az életben maradása. A természetben mindig megvolt a szerepe ennek: segíti a szelektálást. A beteg, gyenge, sérült állat gyengíti a populációt, így tartható fenn az egyensúly. Amelyik madárnak nagy a fészekalja, éppen ezért van, mert nagy az elhullás is, ha a 6-8 kikelt fiókából 2-3 megmarad, a faj fennmaradása biztosított. Csakhogy úgy tűnik, egyre kevesebb van néhány kis énekesmadárból, és a természetvédelemben dolgozók ezen próbálnak segíteni: kevesebb szarka, több épen maradt fészek, ergo több (védett) madár. A gond ezzel csak az, hogy a kismadarak fogyásának oka nem a szarka. Azok sajnos mi vagyunk, emberek. Mert az élőhelyüket átformáljuk, megszüntetjük, mert a mezőgazdaságban olyan módszereket használunk, ami csökkenti az élelemforrásaikat. Eszembe jutott Herman Ottó klasszikusa a madarak hasznáról és káráról, és hogy ezt a szemléletet ma már meghaladta a kor, ma már nem beszélünk hasznos és káros madárról. Illetve úgy tűnik, beszélünk. És már megint mi döntjük el, melyik hasznos és káros. Pedig az a madár, amelyik kacska lábbal születik – mert köztük is van ilyen –, lehet, hogy nem olyan sikeres fészeképítő, vagy nem olyan sikeres vadász, és lehet, hogy a populáció éppen ezért nem marad egészséges, mert azok az egyedek is szaporodnak, amik egyébként kiszelektálódnának. Az is lehet persze, hogy ugyanolyan egészséges utódoknak adnak életet, ahogy ez az emberi fajnál is ismert. Akárhogy is van, így is-úgyis beleszólunk a rendszerbe, és annyit már tudunk az ökoszisztémáról, hogy ha egy helyen megváltoztatunk valamit, más is megváltozik. Gondoljunk csak a Yellowstone Nemzeti Parkra Amerikában, ahol a farkasok eltűnése a teljes ökológiai egyensúly felborulását jelentette. Alaszkában sikerült mindezt megelőzni, ahol az őslakosok keltek a farkasok védelmére, mondván, ők tartják egészségesen a rénszarvas csordát. Bizonyára komoly károkat okoz a szarka. Bizonyára rossz látni közvetlen közelről, hogy fogynak a védett madarak. De annyi mindent tudunk már a természetről, a védelméről. Az AKG, agrár környezetgazdálkodási program például egy nagyon jó kezdeményezés. Aki vállalja, hogy részt vesz benne, például vegyszermentes, nem nagytáblás gazdálkodást folytat, fás, cserjés zóna veszi körül a földjét. Hosszú távon látható az értelme, de ha a madarak számára kedvezőbb feltételeket biztosít, segíti az életben maradásukat, miközben élvezi azt a hasznot, amit a rovarevő madarak hajtanak számára. Ha nem építünk be minden zöld felületet.... soroljam? Mindenki tudja. Mégsem csinálja. Így marad a pironkodás és a magyarázkodás. Néhány év múlva pedig majd azt magyarázzuk, miért kell védeni a szarkákat.

Veres Hajnalka