A széncinege (Parus major) év madarává választása figyelmeztetésként is felfogható egyben – napjainkban még a hozzá hasonlóan meglehetősen gyakori, és jó alkalmazkodóképességű állatok is egyre fokozódó veszélyeknek és terhelésnek vannak kitéve. Leggyakoribb cinegefajunk, kertvárosi, települési környezetben is megtalálja életfeltételeit. Jellegzetes fekete fejtetője, valamint a feketével szegett fehér arcfoltja. A szintén fekete torokfoltból begyén át a sárga hason keresztülhúzódó sáv a hím madaraknál a lábak közt enyhén kiszélesedik. A hát és a tarkó zöldes árnyalatú. A fiatal példányok esetében az arcfoltok színe még sárgásabb, a fekete részek pedig tompább, barnás színűek. Jellegzetes tavaszi hangja a „nyitnikék”, ám jóval gyakrabban használják egymás közti kommunikációjukban a pintyekéhez hasonló halk pittyegésből álló hangsorukat. Odúlakó faj, gyakran el is foglalja a számára kihelyezett fészekodúkat. Sajnos napjainkra egyre kevesebb természetes fészkelőhely áll rendelkezésükre, az erdőkből eltűntek az odvas öreg fák, parkjainkból is kiirtják őket balesetvédelmi okokra hivatkozva. Megfelelő fészkelőhely híján a széncinke változatos megoldásokhoz képes folyamodni: postaládába, fémcsőbe, épületgépészeti dobozokba, lezárt szellőzőnyílások mögé rakja fészkét. Amennyiben megtelepedését elő kívánjuk segíteni, a fészekodú nyílásának megválasztásával (kb. 30- 32 mm) kedvezhetünk neki – a szűkebb bejárat megakadályozza a jóval agresszívabb verebeket abban, hogy elfoglalják a cinkének szánt odút. A számára kedvező években a széncinege 8-12 tojásból álló fészekalját néha kétszer is sikeresen felneveli. A szülők elváltva hordják a rovarokat, pókokat örökké éhes fiókáiknak, néhány percenként fordulva egyet, ami rendkívül nagy mennyiségű táplálékállatot jelent, figyelembe véve viszonylag gyors anyagcseréjüket, és a magas tojásszámot. E tulajdonságuknál fogva régóta a kertészkedő ember egyik legjobb barátjának tartják őket, s valóban, a biológiai védekezésnek rendkívül költséghatékony módja néhány fészekodú kihelyezése. Az őszi időszaktól kezdve táplálkozásukban az ízeltlábúak mellett egyre nagyobb szerepet kapnak a gyommagvak és egyéb növényi táplálékok. Téli etetésükkel segíthetjük a csapatba verődött madarak áttelelését, ám a kihelyezett táplálék megválasztásánál gondosan kell eljárnunk, s kalkulálni kell azzal is, hogy az egy helyre szoktatott madarainkat később már nem hagyhatjuk cserben. A téli etetést az olvadással párhuzamosan fokozatosan abba kell hagyni, hogy a cinkék is áttérhessenek természetes tavaszi táplálékaikra.
Bojtos Ferenc