Madárkórház Alapítvány

Gólyareptetés

2018. szeptember 12. - Madárkórház

A szezon csúcsán, amikor a kis gólyák kirepülnek, és vezetékbe- kerítésbe akadva, áramütést szenvedve egyre-másra sérülnek, napi több, gyakran éjszakába nyúló műtétek után, és azzal párhuzamosan folyamatosan megy a gyógyultak, és az általunk tojás korától felnevelt, vagy a földön fészkelő szülők már szintén repülős utódainak repatriációra való felkészítése. A repatriáció visszahonosítást jelent, azok számára, melyek a kórházi, mentőhelyi tartózkodás alatt elszoktak a természetes élettől, vagy nem is volt módjuk azt megismerni, mesterséges körülmények közötti tartásuk során. Ez nálunk saját 34 éves, valamint munkatársaim szintén több évtizedes és több ezer madár elengedése során szerzett tapasztalataink szerint állandó fejlesztés alatt álló folyamat. Lényege, hogy a vadmadár lehetőleg ne legyen szelíd soha. Ha ez a tartás bizonyos fázisában elkerülhetetlen, hosszabb vadítási folyamattal fordítható vissza. Egyes fajok egyes egyedei maguktól elvadulnak, és ösztönösen megtalálják táplálékukat, és sikeresen szaporodnak a természetben, mint a fecskék és a vércsék, míg másokat kiselejtezne a természetes kiválogatódás, melyet nem akarunk hagyni. Azért nem, mert kézre kerülésük, sérülésük oka minden esetben az emberi jelenlét a természetben, ablaküvegekkel, autóutakkal, elektromos árammal, mezőgazdasági és szándékos mérgezéssel, melyet evolúciós mértékkel, mely százezer években mérhető, nem tud követni a fajok tulajdonságainak genetikai anyagban rögzült változása. Ezért nemcsak arra tanítjuk meg őket, hogy mit egyenek, azt hol találják, hogyan oldják meg azt, hogy ne a saját fajtársuk, vagy náluk nagyobb, erősebb, rámenősebb konkurens, vagy ragadozó vegye el tőlük, esetleg az életükkel együtt, hanem arra is, hogy kerüljék a villanyoszlopot, az országutat, és leginkább az ember közelségét. Figyeljenek társaik és más fajok viselkedésére, hogy felismerjék a veszélyeket, azok elkerülésére alkalmas viselkedést, el tudják dönteni, hogy mikor kell menekülni, elbújni, vagy támadni.
Erre kismadarak esetében fecskéknél a zárt térben való reptetés elegendő gyakorlat, a többit fajtársaiktól tanulják el, melyekhez azonnal csatlakoznak. Rigók, seregélyek, rozsdafarkúak jó ha egy kalitkába zárva, azt a kertben fára akasztva macskáktól és szárnyas ragadozóktól védve ismerkednek fajtársaikkal, vagy nálunk egy külön teremben vegyes madárfajok felnőtt, vad egyedeivel együtt tartva tanulják el a megfelelő viselkedést. A ragadozókat be kell vadászni. A vércsék ösztönösen fogják ami mozog, az ölyvek, baglyok eltanulják a tapasztaltabbaktól, a kuvikok még félnek is az egértől először, ezért több turnusban kell gyakoroltatni őket, míg mindegyik jó vadásszá válik. Mindez persze felesleges lenne, ha a szülőkkel nevelkednek, de pont arról van szó, hogy pótoljuk a szülői nevelést. Ezt egy ideig az ember végzi, de kell húzni egy határt, amikor csalódniuk kell bennünk, mégpedig nagyon nagyot. Ez lehet fokozatos átmenet, ha van rá idő, kijárja a többi madárnak való iskolát a különböző bevadásztató-, túlélő- és vadító röpdékben, mint az általunk kis koruktól nevelt gólyáknál, melyeket folyamatosan hajkurászva naponta válogatunk ki, és a jól repülő, embertől menekülő egyedeket a földre helyezzük a madárparkban, ahol folyamatos etetés mellett ki-be repdesve a vad gólyákkal együtt tanulják el a gólyaéletet. A frissen bekerült gólyák esetében sokszor ez nem járható. A kisgólya most repül ki, és 10 nap múlva el kell vonulnia Afrikába, nulla repülési gyakorlattal. A szülők magukra hagyják, mindent a társaitól tanul el útközben. Épp ellátjuk a sebét, és ha mehet, nincs idő hosszú repatriációra, semmire sincs idő, legfeljebb arra, hogy ne szálljon villanyoszlopra, a túlélő röpdénkben a villanypásztorral szerelt oszlopokon, és rá kell jöjjön, hogy az az ember aki eddig etette,  most bántja, minta a kismacskát az anyja, ha nem engedi már szopni. Amikor a kamaszlány kap a szülőtől egy pofont, mert nem jött haza este 10-re, akkor többet egyáltalán nem jön haza, csak évek múlva a gyerekkel. Rossz módszer a gyereknevelésben, de éppen ezt akarjuk elérni a gólyák „feldobásával”. Nem feldobás, hanem az elrugaszkodás segítése, ennek hiányában a kezdő sebesség, magassági pozíció megadása, ha ez az erre önként vállalkozóknak nem sikerül jól, és a madár visszaesik, vagy nem repül messzire, újra megpróbáljuk. Ha másodjára is az emberek közé száll le, akkor nem vadult el rendesen, harmadjára is ez lesz, és megeszik az afrikai bennszülöttek vacsorára, ezért befogjuk, és vadítjuk tavaszig. Ez a nagy, vadító röpdében történik, ahova a látogatók is bemennek, és átzavarják a társaságot a másik térfélre. A szelídebbeket a vadabbak magukkal ragadják, és pár hét múlva azt sem tudjuk már, melyik volt a szelíd, kézből etetett madár. Őket már nem kell vadítani, de ha nem akarjuk, hogy itt maradjanak, szintén feldobjuk, fenti okok miatt. De ha meg akarjuk telepíteni valahol, akkor persze, hogy nem hajigáljuk, hanem a kívánt helyen bezárjuk egy ketrecbe, ott etetjük pár hétig, és onnan ajtó nyitással távoznak, ha akarnak, de állandó etetéssel ott tarthatók, fészkelőhely biztosításával megtelepíthetők. Amelyik madárral ez megoldható volt, már túl vagyunk rajta, most a gyors, elvadító módszert alkalmaztuk.

Dr. Déri János

 

A bejegyzés trackback címe:

https://madarpark.blog.hu/api/trackback/id/tr714255321

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.