Gyakran kérdezik a Madárkórházba érkező látogatók, hogy miért tartjuk életben azokat a madarakat, amelyeknek tartós sérülésük van? Egyik lábuk, vagy szárnyuk hiányzik. Alapvető filozófiánk az, hogy minden hozzánk érkező madarat próbálunk megmenteni, még akkor is, ha tudjuk, nem lesz belőle már soha egészséges, szabadon engedhető madár. Nem a mi dolgunk eldönteni meddig éljen egy vadmadár, ez a természet dolga. Ebbe a természeti rendbe szólt bele elég drasztikusan az ember a mindent behálózó közutakkal, a száguldó járművekkel, vagy épp a civilizált világ egyik alapszükségletét, a gépeinket éltető áramot szállító vezetékek létesítésével. Mi ezeknek a szükséges, de rossz eszközöknek a kárát próbáljuk enyhíteni azzal, hogy minél több madarat megmentünk. Egyszerű, halandó emberek vagyunk, akik próbálnak tenni valamit a természetért, éppen ezért sem döntőbírót, sem Istent nem fogunk játszani. E gondolkodásmód mellett van egy racionálisabb, szakmaiabb ok is a tartósan sérült madarak tartásának. Ezek a szabadon nem engedhető madarak, ha jól tartjuk őket és biztonságban érzik magukat, akkor ugyanúgy, mint szabad társaik párba állnak és költenek. Ha pedig ez sikerül, akkor a felnevelt fiókák szabadon engedhetők. A hónap elején (június 4-én) két vércsetojást helyeztünk el a keltetőgépbe, amiből mostanra kikelt mindkét fióka. További három tojást a röpdébe berakott vércse odúba helyeztünk el, azokból még nem keltek ki a fiókák. Ez a két fióka is igazolja, hogy nem csak érzelmi, hanem szakmai alapja is van annak, hogy a tartósan sérült madarainkat tartsuk még akkor is, ha ez komoly költséget jelent az alapítványnak.
