Bogyó 2 nevű rétisasunk 2011. nyarán érkezett hozzánk Egyekről, ahol a faluközpontban egy háztetőn üldögélt. Ez merőben ritka egy rétisastól, mely azért fokozottan védett, veszélyeztetett faj, mert kevés van belőle. Márpedig azért van belőle kevés, mert nem tud úgy alkalmazkodni a megváltozott környezethez, mint pl, az egerészölyvek,  melyek az út mentén üldögélnek, mezőgazdasági területeken a traktor mögött vadásznak, elfogadják az ember jelenlétét, és nem bánják, ha a fészkük alatt traktoroznak. A rétisas az nem. Ha háborgatják az élőhelyét, akkor elvándorol. Járhatatlan ártéri erdők mélyén fészkel, és ha a fészek alatt, vagy annak 300 m-es körzetében emberi mozgást, mezőgazdasági munkát észlel, otthagyja a tojásait és inkább kihal, de nem viseli el a zaklatást. A fészekből éppen kirepült fiatal rétisasok, bár tapasztalatlanok, de az emberi környezettől ők is távol tarják magukat. Bogyó 2 nem volt ilyen, és meg is volt rá az oka. Súlyos mérgezést szenvedett, nem volt tudatánál, és zavart viselkedése miatt keveredett a házak közé. Amire kiértünk, már nem a tetőn ült, hanem az udvaron fekve hagyta magát megfogni. Lába görcsben volt, remegett, és hányt. Ilyen tüneteket a karbofurán okoz, melyet ragadozók szándékos mérgezésére használnak. 2008-óta kivonták a forgalomból, de a mai napig találkozunk vele, mert az illegális mérgezésre felkészült gazembereknek vannak még készleteik. A Madárkórház műtőasztalán már a szemét is lecsukta, nem mozdult, már a mérgezés végstádiumában, a petyhüdt bénulás szakaszában volt, de a szíve még dobogott. Egyre lassabban. Másodpercei voltak hátra. Az ellenszert, az atropin injekciót vénába kapta, az infúziót a lábszárcsontja velőüregébe. Sokat és lassan. Ott nagyon jó a vérellátás, mintha vénába kapná, de ha megmozdul, nem megy mellé a gyógyszer, nem pukkad ki a véna, és nagy mennyiséget lassan, és biztonságosan lehet bejuttatni.

Ahogy az infúzió lassan lecsorgott, úgy tért vissza belé az élet. Kinyitotta szemét, magához tért, de hagyta a beavatkozást, mintha tudná, hogy most segítenek neki. Tudta is. Az állatok, ha nagy bajban vannak, elfogadják az emberi segítséget, még a rétisasok is. Amikor már talpra állt, akkor is szelíd maradt, hagyta magát megfogni, etetni. Már volt egy ilyen sasunk: Bogyó, akiről korábbi számainkban bőven olvashattak. Ő ugyanígy került be és szelíd maradt. Elvadítása egy évet vett igénybe, és amikor elengedése után másodjára is ugyan azzal a méreggel találkozott, kereste, és elfogadta az emberi segítséget. Most párjával, a műlábas Lucával együtt második fészkelési kísérletük előtt állnak a nagyröpdében. Bogyó 2-t azért Bogyóról neveztük el, mert teljesen hasonlóan viselkedett, ugyanúgy került be, és ugyanúgy megszelídült. Ebben, mint Bogyó esetében is, akkori solymász munkatársunknak, a nagy “madársuttogónak” néhai Tóth Jánosnak is volt azért szerepe :-)

Bogyó 2 felépült és évekig szárnyalt a röpdében. Nem engedtük el, mert nem akartuk, hogy úgy járjon, mint Bogyó. Akit mindenre megtanítottunk, hogy zsákmányt szerezzen, halat fogjon, azt meg is tudja tartani, el is tudja venni másoktól, meg tudja védeni területét, fészkét, párját és fiókáit a betolakodóktól, hogy féljen az áramtól, ne szálljon villanyoszlopra, kerüle el a légvezetéket, és legjobban az embert, csak arra nem tudtuk megtanítani, hogy ne egyen mérgezett csalétket, sem mérgezett zsákmányt ne fogyasszon. Neki szerencséje volt, nálunk kétszer született újra, de nem biztos, hogy harmadjára is lesz ekkora szerencséje, ezért inkább itt tartottuk, amíg ivarérett nem lett. Addig ugyanis a vad sasok kóborolnak, nagy területet bejárnak, mint a keselyűk, és bajba kerülhetnek. Ezért a horvátországi Cres szigeten, ahol a fakó keselyű mentőhelyen járva megtudtuk, a mentett fiatal keselyűket nem engedik szabadon, csak 3-4 éves korukban, amikor már nem kóborolnak, hanem területet választanak és fészket építenek, és ott nagyobb biztonságban vannak. Bogyóékkal is így gondoltuk, hogy majd, ha fehér lesz a farka, mely az ivarérett kor jele, akkor a Nemzeti Park közepén elengedjük egy műfészek közelében, ahol biztosan nem mérgeznek. Bogyó az idősebb, és ha beválik a módszer, következő évben Bogyó 2-t is hasonló módon engedjük majd el. Ez volt a terv, de Bogyó Lucával tavaly párba állt, és nem akartuk elszakítani őket egymástól, mert Luca a műlábbal nem engedhető el.

Bogyó 2 már fehér farkú. Jól repül, de tavaly nyáron leesett a lábáról. Egyre nehezebben landolt a faágakon, végül leesett, és szívesebben feküdt, mint üldögélt. Ha közelítettünk, elrugaszkodott és repült, mert ő is elvadult, de láthatóan egyre gyengébb volt a lába. Befogtuk, és a nagyröpdében egy elkülönített helyen tartottuk egészen az őszi esőkig. Most egy bealmozott kórteremben fekszik. Valamiért nem áll lábra, melyet anatómiai elváltozások nem indokolnak. Nincs semmi baja a lábának és mégsem használja. Vizsgáltuk, röntgeneztük, konzultáltunk más szakemberekkel, köztük ragadozók gyógyításában nagy tapasztalattal rendelkező Dr. Molnár László szlovákiai állatorvos kollégánkkal, humán reumatológus és ortopéd szakorvossal, kezeltük mindennel, de nem javul. Felfekvéseit sikerül megelőzni, de vergődésében a karmaival kétszer is kiszakította begyét, amit műteni kellett. A varratszedésig stresszlabdát rögzítettünk a markába, hogy ne tegyen kárt magában. Naponta masszírozzuk. Lábát sínbe téve, és magát széna alomba ágyazva próbáljuk normális testhelyzethez szokatni, most gyógytornával próbálkozunk. Időnként javul valamelyest. CT és MR vizsgálatra készülünk vele, melyre már állatoknak is van lehetősége hazánkban. Reméljük sikerül...

Dr. Déri János