Sokan kérdezik tőlem, milyen érzés szabadon engedni egy madarat, ahogyan a kezemből kiszáll. Szerencsés vagyok, mivel több madár is elszállt már a kezemből, visszakapva szabadságát! Csodálatos érzés,s olyan mintha belőlem is magával vinne egy darabot. Mindig megszeretgetem, s elbúcsúzom tőlük, más más útra valót mondok nekik, mert minden madár más ,pont úgy mint mi emberek. Sérültek voltak,majd meggyógyultak. Milyen utat jártak be,s közben mit éltek át? Megpróbálom elmesélni, mit élhet át egy sérült madár. Egészséges volt, élte az életét, tartozott valahová. Majd egy napon megsérült,sebeket kapott,s az út mellett ,fájdalmasan kuporgott. Sokan elmentek mellette, mintha ott sem lenne,de valaki arra járt, megállt, észrevette a sérült madarat. Tudta segítenie kell, s ezért mindent megtett. Eljuttatva oda, ahol tudta a megfelelő ellátást megkapja. Emberi kéz ekkor érintette meg először,de gyenge volt, s sebei véreztek,fájdalom volt a szemeiben. A segítő kezek elvitték oda,ahol már várták, tudták érkezik egy beteg madár. Majd a műtő asztala,ahol ismét emberi kéz érintette meg, nem tudta hol van, s mi vár rá. Sebei súlyosak voltak, elaltatták, azonnal elkezdődött a beavatkozás. Ébredés újra emberi kéz, enyhült a fájdalom, de nem szállhat szabadon. Majd egy kórterembe találja magát, szétnéz, s látja mások is vannak itt. Próbálgatná szárnyát kitárni, de nem tudja, a sebet egy kötés borítja. Telnek a napok, s lassan minden tud már. Kórház, emberi kézfogás, egy idő után már tudja, ismét kezelés vár rá, a seb lassan gyógyul, a fájdalom egyre kisebb, hiszen itt mindent érte tesznek. Talán ő is bízik, mint mi emberek, amikor a kórházban fekszünk, szorosan fogjuk orvosunk kezét, s bízunk bennük, hogy a fájdalmainkat enyhítik.

A madár is tudja, s érzi egyre jobban van, már az emberi kéz számára a segítség szimbóluma! Szépen gyógyul, egyre erősebb! Lassan a kötés mi fedi a sebet,egy napon végleg elmarad. Begyógyult a seb! Újra próbálgatja szárnyait, boldogságot érez,s talán lassan feledi a múlt emlékeit. Eljön egy nap amikor az emberi kéz mely fogja, nem a műtőbe viszi, a röpdében elhelyezi. Kissé riadt újabb hely,de itt újra látja a napot,érzi a szelet, s emlékszik milyen volt ott fent,ahol szabadon szállt, s hirtelen elindul, s tesz egy kört hiszen újra száll. Sokszor nézi az eget, s a fellegeket, vágyik oda már, a egyre magasabban száll!

S, elérkezik az a nap, amit oly régen várt már! Bár még nem tudja, ma a szabadságát visszakapja! Nem érti, mi történik, hiszen újra emberi kéz fogja? Szíve erősen dobog, mikor a kezembe átveszem, szemében riadalom, mi lesz velem? Magamhoz ölelem, megnyugtatom, ne félj nincs semmi baj, életed legszebb napja van ma. Összebújva állunk, érezzük egymást. S,e közben én halkan egy útravalót mondok neki. Sérült madárként érkeztél, itt segítségre leltél, meggyógyultál. Lassan elengedlek, hogy szabadon szállj! Élj boldogan,a hosszú úton vigyázz,újabb sebeket ne kapj már! Én csak annyit kérek tőled, néha emlékezz rám. Miután elköszönök, elengedem, s elszáll, nem megy el messzire egy röpde tetején áll. Oda megyek, nézzük egymást, szárnyát kitárja, mintha integetne. Körbe néz, tekintetében a köszönet van! Még néhány pillanat, s útra kél, a szél szárnyán repül a messziség felé!

Dobos Rozália